Fókuszban a Merkúr

A Naprendszer kutatásában különböző "trendek " alakultak ki: űrszondák rohamozzák a Marsot, a Holdat, kisbolygókat és üstökösöket. Számos szonda látogatta már a Vénuszt és a külső bolygókat is. Ezzel szemben a legbelső, egyben legkisebb planétáról, a Merkúrról mindezek nem mondhatók el. Még a '70-es években elrepült mellette az amerikai Mariner-10, melynek során először készültek közelképek az égitestről. A csendet némileg megtörte a MESSENGER-űrszonda három közelrepülése. Mennyit tudtunk meg ezáltal az "elhanyagolt bolygóról"? Erről szól mostani bejegyzésem.

A Merkúr a Naprendszer legbelső, és legkisebb bolygója. Kissé elnyúlt pályán kering csillagunk körül, közel 58 millió kilométeres közepes távolságban. Kb. 88 nap alatt tesz meg egy keringést, de a szinódikus és sziderikus keringési idő között jelentős különbség adódik, mely az excentrikus pálya következménye (ám még így is eléggé közel van a körhöz). Tömege a Földének 0,055-szorosa, sugara 2439,7 km, míg átlagos sűrűsége 5427 kg/köbméter. Természetes holdja nincs. Légkörrel sem rendelkezik, bár felszínén van néhol gyenge időszakos kigázolgás, mely nagyrészt káliumgőzt tartalmaz. Emellett azonosítható benne nátrium, atomos oxigén, argon, hélium, molekuláris oxigén, nitrogén, szén-dioxid, vízgőz és hidrogén is. Az így kialakult rendkívül ritka atmoszféra a csekély gravitáció (0,377 g), az erős napszél, valamint a szélsőséges hőingás miatt nem marad meg. Egyes kutatók úgy gondolják, hogy a bolygó fiatal korában nagy gázburokkal rendelkezett, melyet később a Nap erős gravitációja miatt elvesztett. Az átlagos felszíni hőmérséklet 179 Celsius-fok (a szélsőértékek 427 és -183 Celsius-fok között ingadoznak). A hőmérséklet-vátozás rendkívül gyorsan megy végbe, amint napszakváltás van (a sziderikus forgásidő kicsivel több 58 napnál). A felszín fényvisszaverő-képessége (albedója) 10-12%, melyet a nagyon sötét vulkanikus kőzetek okoznak.A bolygó nagyon hasonlít a Holdhoz: amellett, hogy az albedójuk is közel egyezik, a Merkúr felszínét is kráterek, hegységek és tengerek (mare-területek) tagolják. Ezek valószínűleg a kb. 3,8 millárd évvel ezelőttig tartó nagy bombázási időszakban keletkezhettek, a tengerek - Holdunkhoz hasonlóan - kráterekből jöhettek létre lávaelöntéssel. Radaros megfigyelések itt is arról árulkodnak, hogy az északi pólus környékén vízjég található, mely akár tartósan meg is maradhat az örökké árnyékban lévő kráterek belsejében, mely becsapódások vagy felszín alól történő kigázolgásokból származhat. Különbség is adódik: a Merkúr belsejében valószínűleg nagy méretű szilárd vasmag található, míg ugyanez a Holdról nem mondható el. Ez a következtetés a sűrűségértékekből adódik. Mivel a bolygó átlagos sűrűsége viszonylag nagy - a Földnél ez 5515,3 kg/köbméter - , a számítások alapján ott egy, a bolygó tömegének 42%-át kitevő, 70%-ban fémből és 30%-ban szilikátokból álló mag van (a tömegarány Földünknél mindössze 17%). A vasmag jelenléte egy relatíve erős mágneses mezőt - magnetoszférát - eredményez a planéta körül, melynek "ereje" a földinek kb. 1%-a. Ezt feltehetőleg a földihez hasonló dinamóhatás hozza létre, ám ez folyékony közeget is feltételez a bolygó magjában vagy körülötte. Nem tudni, hogy ez mennyire van jelen, lehetséges, hogy csak időszakosan, az elnyúlt pálya egyes szakaszaiban ható árapály-erők időszakosan megolvasztják a mag egyes részeit. De az is elképzelhető, hogy egyfajta "befagyott mágnességről" lehet szó, mely a régebben fennált dinamóhatásról árulkodik a mágneses kőzetekben. A magnetoszféra némileg eltéríti a napszél részecskéit, ezáltal védve a felszínt.

Mint már említettem, a Merkúrt először a NASA szondája, a Mariner-10 közelítette meg. A megközelítés során méréseket végzett és felvételeket készített (1. ábra). Ám ekkor a bolygó felületének alig 40-45%-át sikerült feltérképezni. Ez a helyzet egészen 2008. januárjáig fennált, ekkor a szintén amerikai MESSENGER (MErcury Surface Space ENvironment GEochemistry and Ranging)a bolygó első megközelítését végezte (a szakirodalom ezt a műveletet flyby néven illeti). Az ekkor készült felvételek révén elsőként láthatta az emberiség a Merkúr eddig meg nem örökített felét. Az eredmények közül talán legfontosabb a planéta legnagyobb és legjellegzetesebb alakzatának, a Caloris-medencének (Caloris Planitia) teljes felderítése. A 3.ábrán ez és annak örnyéke látható hamisszínes feldolgozásban, ahol a sárgás árnyalatok a vulkáni tevékenység által érintett területeket jelzik. Az első megközelítés során a medence nyugati fele is feltárult a kutatók számára. Maga az alakzat egy 1350 km átmérőjű becsapódásos eredetű képződmény, sokáig a legnagyobb volt a maga nemében (a címet a Hold déli pólusa és az egyenlítő között található, és a  Clementine-szonda által azonosított Aitken-medence vette el tőle 2240 km-es kiterjedésével). A bolygó történetének  korai szakaszában alakulhatott ki egy legalább 100 km-es kisbolygó becsapódása során. Az ütközés miatt a krátert forró láva töltötte fel, a peremén pedig kb. 2000 m magas hegység jött létre. Az esemény azonban hatással volt a bolygótest túlsó oldalára is: az átfutó lökéshullámok a szemközti oldalon összegyűltek, és felgyűrték a felszínt, aminek következtében mintegy 500 000 négyzetkilométernyi területen szakadékokkal tagolt hegység keletkezett. A MESSENGER-képek szerint a túlsó oldal is a Holdat idézi, sőt, immár a Copernicushoz is hasonló fiatal, sugaras kráterek is felismerhetők. Ugyanakkor hosszú, és magas hegységek is tagolják a felszínt, melyek keletkezését egyes tudósok a bolygó összehúzódásával magyarázzák (az összehúzódás ugyanakkor - szerintük - biztosíthatja a dinamóhatást is). A szonda még abban az évben, október 6-án végrehajtotta a 2. közelítést is. A legnagyobb közelség után 1,5 órával készült az itt látható 2.kép, melyen érdekes, észak-déli irányban futó világos sugaras formációk láthatók. A 3. közelrepülés során olyan pályakorrekciókat hajtottak végre, melyek a MESSENGER 2011. márciusi orbitális pályára állását  készítették elő. A művelet sikeres volt, azonban a közelség után már nem tudott felvételeket készíteni. Nem sokkal később rövid időre a kapcsolat is megszakadt vele, majd visszaállt. A szonda felvételei között feltűnik egy 100 km átmérőjű kettős peremű medence képe is, melynek belső része meglepően sima. Az ilyen alakzatok a Vénuszon, a Holdon, a Földön, és a Marson is előfordulnak, de a Merkúron sem ez az egyetlen. Különlegességét az említett sima felszín adja (neve még nincs).
A legbelső bolygó kutatásának fontosságára rájöhetünk, ha áttekintjük az eddig ismert exobolygó-rendszerek felépítését: ugyanis azokban - mai ismereteink szerint - a legbelső bolygók is a Jupitert meghaladó tömeggel és átmérővel rendelkeznek, ráadásul jóval közelebb a központi égitesthez, mint a Merkúr a Naphoz! A Merkúr - és egyben a teljes Naprendszer -, valamint a más naprendszerek komplex és párhuzamos vizsgálatával kölcsönösen választ kaphatunk számos ezekkel kapcsolatos kérdésre (az exobolygókkal kapcsolatban hamarosan külön sorozatot indítok, melyekből jobban megismerhetjük e titokzatos, de mégis izgalmas objektumokat).

Érdemes elolvasni:

- Vizet keres a Merkúron a MESSENGER: http://index.hu/tudomany/urkutatas/mess160708/
- Merkúr-hírek: http://hirek.csillagaszat.hu/merkur.html
- A Merkúr: hu.wikipedia.org/wiki/Merk%25C3%25BAr
- A MESSENGER első Merkúr.közelítése: http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20080113-messenger-szonda-a-merkur-vizsgalatara.html (a portálon több, a Merkúrral és a MESSENGER-rel kapcsolatos hír is olvasható)
- A MESSENGER a Merkúr mellett: http://videa.hu/videok/tudomany-technika/a-messenger-merkur-mellett-bolygo-szonda-magneses-ter-rWuHuwyddCzAWNCE (a Videán több kapcsolódó videó is megtekinthető)

Kozmikus jókívánság karácsonyra

A blog szerkesztőjeként ezúton kívánok minden olvasómnak - na és persze mindenkinek - boldog és békés karácsonyt!

Új eredmények az antianyag-kutatásban

Ez a részecske - és atomfizikai téma első olvasatra távolinak tűnik az űrtudományokhoz képest, de hamarosan meglátjuk, hogy ez mégsem - de legalábbis nem egészen - igaz. A bemutatásra kerülő eredmények a CERN-ben születtek.

A CERN, teljes nevén az Európai Atommagkutató Központ (franciául: Centre Européen pour la Recherche Nucléaire) a nyugat-európai országok közös magfizikai projektje. A létesítmény a svájci-francia határon található, a Jura-hegység közelében. Számos fontos kísérletet végrehajtottak már itt az alapítás (1954) óta, többek között itt állították elő elsőként cikkem tárgyát, az antihidrogént is.

Tudjuk, hogy a világunkban található anyagok 92 elemből épülnek fel - nem számítva a mesterségesen előállított kb. 25 elemet. Részecskefizikai szempontból azonban ezek csak az egyik fajtái az anyagnak. Röviden és kissé pongyolán megfogalmazva: a "normális" anyagnak létezik egy "tükörváltozat", az ún. antianyag, mely protonok, neutronok és elektronok helyett ezek antirészecskéiből - antiprotonokból, antineutronokból és pozitronokból -  áll (a hidrogén és az antihidrogén közti különbséget l. a 2. ábrán). Éppen ezért elvben léteznie kell antihéliumnak, antioxigénnek, de még akár antiplutóniumnak is! Ebből a legelsőt - pontosabban annak izotópjait - már rövid időre előállították. Ennek módja, hogy óriási, csaknem fénysebességű részecskéket ütköztetnek egymással. Szerencsés esetben a végtermékek között antirészecskék is vannak, melyeket megfelelő módszerekkel antiatomokká "rendeznek", majd tárolnak. Sajnos az ilyen reakciók létrejöttének valószínűsége, azaz hatáskeresztmetszete rendkívül kicsi. Az antianyag legfőbb problémája, hogy a "szokványos" anyaggal érintkezve kölcsönösen elektromágneses sugárzássá alakulnak - annihilálódnak. Éppen ezért a mesterségesen előállított antirészecskék rendkívül rövid ideig léteznek. A CERN-ben már több kísérlet történt antihidrogén hosszabb idejű tárolására (ATHENA, ATRAP), a mostani, ALPHA (1.ábra) elnevezésű projekt viszont jelentős előrelépésnek tekinthető, hiszen a most létrehozott 38 antihidrogén-atomot mintegy tizedmásodpercig sikerült vizsgálni, ez pedig elég ahhoz, hogy hogy egyes tulajdonságai meghatározatók legyenek (az ATHENA vázlatát l. a 3. ábrán). Az antanyag kérdése rendkívül fontos a Világegyetem keletkezése és fejlődése szempontjából. Ui. a kozmológia standard, vagyis általánosan elfogadott  modellje szerint az anyag és az antianyag teljesen egyenrangúak, ennélfogva azonos mennyiségben kellett keletkezniük kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt. Ennek ellenére utóbbi csak elszigetelten található meg, pl. a Tejútrendszer középpontjában. Az ottani antianyag eloszlására eddig az ESA és Oroszország által fentartott INTEGRAL nevű gamma-űrtávcső 2002/2003-as kutatásaiból következtethetünk leginkább (4. ábra). Az ottani antianyag részben egy instabil alumíniumizotóp radioktív bomlásának melléktermékeként jön létre, jelenlétére az annihilációja során felszabaduló 511 keV-os (kiloelektronvolt) energiájú gammasugárzásból következtethetünk. A mérések alkapján a Galaxis centrumában több az antianyag, mint amennyi az alumínium bomlásával magyarázható. Az pedig, hogy az Univerzumban miért ilyen a két anyag aránya, még kérdés, de pontosan ennek kiderítését célozzák az ilyen vizsgálatok.

Emellett az antianyag megismerése a technika, azon belül pl. a rakétatechnikát is szolgálhatja, hiszen ennek segítségével a Ciolkovszkij-képlet értelmében rendkívül kedvező meghajtási módszer lenne elérhető. Erről azonban később fogok részletesebben írni.

Lásd még:

- Cikk az ALPHA-kísérletről az ÉT. 2010/50, 1572. oldalán
- Antianyag a Tejútrendszer centrumában: http://hirek.csillagaszat.hu/a_tejutrendszer_szerk/20040101_antianyag.html

Mai hírsaláta - Puli-update és egyéb űrapróságok

A most következő bejegyzésemben néhány, friss és viszonylag friss űrhíreket közlök röviden. Annak ellenére, hogy többségük nem aktuális, remélem, még hasznos lesz mostani kis összeállításom.

2010. november 17-én volt szerencsém résztvenni a Budapest Science Meetup rendezvénysorozat egyik előadásán, melyen egyetemisták mutatták be kutatásaik tárgyát és eredményeit - gondolom, mindenki rájött, Budapesten. A rendezvényt Orgel Csilla nyitotta meg a már általam jól ismert Sziklagleccserek a Marson c. előadásával bár az 1. kép csak illusztráció, pontosabban nem ott és nem akkor készült, azért felhasználható). Itt hangzott el a címben már említett Puli-újdonság: a GLXP Bizottság 2011. január 31-ig adott haladékot a regisztrációs díj befizetésére. Csilla buzdította a jelenlévőket, hogy segítsenek összegyűjteni a hiányzó összeget. Emellett Csillának nemrég indult meg a honlapja, bár még elég kezdetleges formában (l. a linket a bejegyzés alatt!).

Tegnap a SpaceX űripari cég sikeresen bocsátotta fel Dragon-kapszuláját Falcon-9 rakétával, mely a stratot követő 201. percben ejtőernyős fékezéssel visszatért a Földre (2. kép). Az indítás a floridai Cape Canaveral-ről, magyar idő szerint  16:43-kor történt. A kísérlet célja egy emberek szállítására, ezen belül a Nemzetközi Űrállomás ellátására alkalmas magánűrhajó tesztelése volt.

Tegnapelőtt megérkezett a japán űrügynökség (JAXA) Akacuki nevű szondája a Vénuszhoz (3. kép). A fékezőmanővert már akkor elkezdték, de az eredményekre még várni kellett. Tegnap azonban kiderült: a próbálkozás kudarcot vallott, a szonda így nem tudott pályára állni a bolygó körül. Legközelebb 7 év múlva próbálhatják meg.

Visszatért a Földre december 3-án az április 22-én indított új katonai űrsikló tesztpéldánya, az X-37B (l. Űrhadviselés 3. részét!). Első ízben sikerült egy amerikai űrsiklót automatikusan letenni a kifutópályá
ra - eddig ez csak a szovjet Buránnak sikerült 1988-ban.
Idén december 5-én egy Proton-rakéta startolt Bajkonurból, 3 GLONASSZ-műholddal a "fedélzeten". A start azonban nem sikerült, a navigációs holdak a Hawaii-szigetektől nem messze csapódtak az óceánba.

Lásd még:
- Orgel Csilla honlapja: https://sites.google.com/site/orgelcsilla/home
- Hír az STS-133 halasztásáról: http://www.urvilag.hu/a_space_shuttle_program/20101204_sts133_vegtelen_tortenet
további hírek a témával kapcsolatban részletesebben az Űrvilágon

Az űrkutatás története röviden

A most következő bejegyzés az űrkorszak eddigi történetét hivatott összefoglalni. Természetesen egy ilyen rövid írásban ezt lehetetlen úgy megtenni, hogy akár csak egy-két mondat erejéig is, de mindenre kitérjek. Éppen ezért igyekeztem kihagyni a katonai, távközlési és egyéb alkalmazások bemutatását, így ezekkel itt tényleg csak érintőlegesen találkozhatunk. Remélem, cikkem hasznos lesz azon diákok számára, akik ezt a témát kapták pl. esszé kidolgozására.

Az ún. űrkorszak kezdete 1957. október 4-től datálható a Szputnyik-1 (1. ábra) felbocsátásával, de erről később (azt azonban már így az elején szeretném tisztázni, hogy űreszköz esetén beszélhetünk indításról, startról, felbocsátásról, esetleg fellövésről is, de kilövésről nem. Ez utóbbit hadászati eszközöknél lehet használni). Azonban számos előzményt meg lehet - és talán meg is kell - említeni, természetesen a teljesség igénye nélkül. A rakéták működési elvét, a hatás-ellenhatás vagy rakétaelvet először a görög Heron alkalmazta "gőzgépében" Kr. u. 62-ben. Ezután az egész felfedezés valahogyan feledfésbe merült - legalábbis Európában, hiszen a kínaiak 1000 körül már hadászati céllal is bevetettek lőporos rakétákat  (először csak tüzijáték gyanánt használták). A rakéta kontinensünkön a 15. században jelenhetett meg. 1731-ben a nagy angol fizikus, Sir Isaac Newton leírta egy olyan sebességérték létét, mellyel haladva egy mozgó test Föld körüli pályára állhat (bár ő ezt még nem határozta meg). 1792-ben és 1799-ben Indiában a hadsereg a gyarmatosító angolok ellen alkalmazott a kínaiakéhoz hasonló rakétákat. Ezeket fejlesztette tovább később William Congreve az angolok részére. Az így megalkotott Congreve-röppenytyűket először 1806-ban, a napoleoni háborúk során vetették be. Megemlítendő még Martin Lajos neve is, aki az 1848-49-es szabadságharcban szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki a forgásstabilizált rakéta elméletét.

A következő jelentős lépés 1883-ban következett be, amikoris K.E. Ciolkovszkij  elméleti síkon bebizonyította, hogy az ember világűrbe juttatására csak a rakéta alkalmas. 1903-ban írta le az azóta csak Ciolkovszkij-képletként megnevezett összefüggést, melyet a rakéták sebességének és egyéb paramétereinek kiszámítására alkalmaznak. Kiszámította a Newton által már korábban megjósolt ún. 1. kozmikus sebesség értékét, mely 7,9 km/s-nak adódott. Felismerte, hogy ennek elérésére csak egy többlépcsős rakéta alkalmas. Felvetette a folyékony hajtóanyagok használatba vételét is. A tudós dolgozott űrállomsok, sőt, űrkolóniák és -városok tervein is, melyen a mesterséges gravitációt a létesítmény forgatásával kívánta biztosítani. Az első folyékony hajtóanyagú rakétákkal  R.H.Goddard amerikai proifesszor folytatott kísérleteket 1920-tól. Az első ilyen eszközt végül 1926-ban ő bocsáthatta fel. A Szovjetunióban is megkezdődtek az ilyen irányú kutatások, itt leginkább Sz. P. Koroljov nevét kell megemlítenünk. Ő vezette a '20-as évek második felében a GIRD (Gruppa Izucsenyija Reaktyivnovo Dvizsenyija, Rakétamozgást Tanulmányozó Csoport) nevű rakétafejlesztő csapatot, amelyen belül több folyékony és ún. hibrid meghajtású (szilárd űzemanyag és folyékony oxidálószer, vagy fordítva) rakéta építésében vehetett részt. Ennek azonban hamarosan vége szakadt: hamarosan komoly vetélytársra lelt V.P. Glusko személyében, aki nem nézte jó szemmel Koroiljov ténykedéseit. Ezért kihasználva az éppen aktuális belpolitikai helyzetet, feljelentette őt, amiért a folyékony meghajtású rakétákat részesítette előnyben az államilag támogatott szilárd üzemanyagúakkal szemben. Koroljovot el is ítélték "felforgató tevékenységéért", és szibériai munkatáborba küldték, ahol majdnem meg is halt. Később büntetését amolyan tudományos  rabszolgamunkára - ún. saraskára - változtatták, amelyen belül vezetője Glusko volt. 1957-ben az új vezetés elismerte a  Koroljovval szembeni igazságtalan bánásmódot.. Még ugyanebben az évben megalkotta az R-7 rakétatípust, mellyel már akár az USA-t is el lehetett volna érni atomtámadás céljából. Koroljov meggyőzte a vezetést, hogy a rakétát használják fel békés célra a Nemzetközi Geofizikai Év keretein belül. Úgy gondolta, hogy egy műhold felbocsátásával meg lehetne üzenni a világnak - és elsősorban az Egyesült Államoknak -  a szovjet katonai potenciált. Ez meg is történt 1957. október 4-én., amikor is a Szputnyik-1 lett a világ első műholdja. A szovjet lépés valóságos sokkot váltott ki az USA-ban, és a nép gyors válaszlépéseket követelt kormányától. Máris továbbmegyünk, de ahhoz, hogy a későbbi történéseket megértsük, vissza kell kanyarodnunk az időben. A helyszín Németország. A '40-es években itt is megalakul egy kis csoport, a VfR (Verein für Raumschiffahrt, Űrutazási Társaság), melynek hamarosan egy fiatal mérnök, W. von Braun lesz a vezetője. Mgkezdődik az A-rakétacsalád fejlesztése, melynek első tagja annyira elnyeri Hitler tetszését, hogy támogatni kezdi a kutatásokat. Később a VfR tagjait besorozzák, egy balti-tengeri szigetre, Peenemündébe költöztetik őket, programjukat pedig katonai célúnak nyílvánítják.Nem sokkal később megalkotják az A-4 rakétát, mely hamarosan V-2 (Vergeltungswaffe, Megtorlófegyver) néven válik ismertté. A háborút követően von Braun és számos társa az USA-ba kerül egy rakás V-2-vel együtt. A zsákmány másik részét a szovjetek viszik, ebből készítik az R-sorozatot. Von Braun és társai munkájának köszönhetően hamarosan megszületik a kétfokozatú V2/WAC Corporal rakéta, melyből később a Redstone és Juno nevű, űrkutatásra is használt rakéták is kifejlődnek. A "Szputnyik-sokkra" az amerikaiak von Braun tervét adták válaszul, melynek alapján megszületett az ABMA (Army Ballistic Missile Agency, a Hadsereg Ballisztikusfegyver Ügynöksége) által megalkotott Satellite 1958 Alpha műhold, melyet az 1958. október 1-én megalakult NASA Explorer-1-nek nevezett. Az eszköz a kudarcra ítélt Vanguard-1-et hivatott helyettesíteni.A műholdat viszonylag későn, 1958. január 31-én indították el. Ekkor a szovjetek már 2 műholddal rendelkeztek, a Szputnyik-2-t 1957. november 3-án bocsátották fel, Lajka kutyával a fedélzetén. Innentől kezdve mindkét hatalom célja az ember mielőbbi űrbe juttatása volt. Ebben ismételten a szovjetek tettek szert előnyre, hiszen 1961. április 12-én J.A. Gagarin  a Vosztok-1 (Kelet-1) fedélzetén elsőként kerülte mefg a Földet, repülése 108 perces volt. Ezt az amerikaiak csak 1961. május 5-én tudták megismételni A. Shephard repülésével (bár ez még csak ún. "űrugrás" volt, az űrhajós néhány száz kilométeres emelkedés után visszatért). 1962. február 20-án J. Glenn a Mercury-6 űrhajóval végre megtett egy teljes keringést. Ezután az űrkutatás története két különböző szálon futott, én megpróbálom bemutatni mindkettőt. Még 1961-ben az akkori amerikai elnök, J.F.Kennedy híres beszédében meghírdette az Apollo-programot, mely célul tűzte ki, hogy az USA még a '60-as évek vége előtt a szovjeteket megelőzve embert küld a Holdra. Ekkor egyébként a szovjetek - a különböző űrszondák és műholdak mellett - az emberes Mars-program megvalósítására koncentráltak. Koroljov 1957 óta tervezett marsűrhajókat (TMK, TMK-E,), sőt olyanokat is, melyekkel a Vénusz megközelítésével lehetett volna elérni a Vörös Bolygót (MaVR). Ám amikor tudomást szereztek az amerikai tervekről, ők is inkább a Hold meghódítására összpontosítottak. Megkezdődött a Hold-verseny ( a 3. ábrán a Times magazin korabeli címlapján egy ezzel kapcsolatos karikatúra látható). Míg az Apollo-program teljesen a nyílvánosság előtt folyt, addig a szovjet holdprogram titkos volt (ennek ellenére a 3. ábra tanúsága szerint az amerikaiak tudtak a programról - l. az UFO-k c. bejegyzésemet). Pontosabban programok... Ugyanis Koroljov N1-L3 rendszere mellett - mely sokban hasonlít az Apollo-Saturn rendszerre - V. Ny. Cselomej is tervezett saját Hold-projektet. Hosszú lenne a verseny  részleteit bemutatni, azért mégis megpróbálom röviden, de érthetően végigmenni rajta: a Vörös Hadsereg Koroljovot, míg Hruscsov akkori pártvezés Cselomejt támogatta (ez talán azért volt, mert Hruscsov fia Cselomejnek dolgozott). Koroljov terve zöld utat kapott, ám az N-1 minden tesztje robbanással végződött. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy a Hold-utazás Cselomej UR-500 rakétájával valósuljon meg, de erről vetélytársa - joggal -  hallani sem akart (ezt ma Proton-rakétaként ismerjük). Időközben az Apollo-program rohamtempóban haladt - nem számítva az Apollo-1 tragédiája utáni kezdeti megtorpanást. A NASA űrhajósai számos küldetés során tesztelték az űrhajót, és végezték el a holdutazás műveleteit. Éppen a Cselomej-Koroljov vita kellős közepén vették észre az oroszok, hogy jelentős lemaradásban vannak. Ezért a Párt utasítást adott a Hold-kerülő expedíciók előkészítésére. Ez volt a Zond-program (=Szonda), melynek során Cselomej L-1 jelű űrhajói repültek el nyolcszor a Holdig és vissza automatikus üzemmódban. Két alkalommal élőlények is utaztak a fedélzeten. Egy szonda képei olyan jó minőségűek lettek, hogy még az amerikaiak is azt hitték, alulmaradtak a versenyben. Megint egy másik Zond fedélzetéről pedig orosz nyelvű párbeszédet fogtak a NASA szakemberei, utólag kidrült, csak távközlési kísérletről volt szó. Valószínűleg e riadalmak hatására gyorsították fel az Apollo-programot.  A szovjeteknél is már 3 kétfős űrhajóscsoport várt az emberes holdkerülések elvégzésére, de nem kaptak utasítást. Addig halogatták a repülést, míg arra kaphatták fel a fejüket, hogy 1968. karácsonyán F. Borman, J. Lovell, és W.Anders elsőként kerülték meg kísérőnket az Apollo-8 küldetés keretében. Ekkor az oroszok legalább előbb stzerettek volna holdmintához jutni, de a Luna-15 mintavevő holdrobot egy holdfelszíni anomália, ún. mascon miatt lezuhant a Holdra, így az első holdmintákat az első emberek, N. Armstrong és E. Aldrin hozhatták haza (4. ábra). A Hold-csata lezárulta után mindkét hatalom visszatért a Föld körüli pályára, viszont az űrszondák egyre sikeresebbek lettek. A rövid kiruccanások helyét a gyakorlati tevékenység, és a hosszantartó repülések vették át.  1981-től megindult az amerikai űrrepülőgép-rendszerrel (Space Shuttle vagy teljes neve alapján STS) való űrutazások sorozata. Ilyen újrafelhasználható űrhajót az oroszok is megépítettek és teszteltek Buran (Hóvihar) néven 1988-ban, de a program anyagi problémák miatt félbemaradt. Mellette a Szaljut-űrállomásprogrammal biztosították az állandó, és egyre hosszabb emberi jelenlétet a világűrben, míg a NASA "csak" a Skylab-űrállomást működtette. A Szaljutokkal kapcsolatban meg kell említeni azt Almaz-projektet is, melyről részletesebben az Űrhadviselés c. sorozat 1. részében részletesebben is olvashattok. Már a Szaljut-program végén megkezdődött a Mir-űrállomás építése (=Béke). Ebben az időszakban kezdődött meg a távközlési, meteorológiai, navigációs és távérzékelési műholdhálózatok kiépítése, valamint a Világegyetem felderítése űrszondákkal és űrtávcsövekkel. Néhány ilyen "mérföldkő": Venyera-7 (1970, az 1. Vénusz-szonda a felszínen, szovjet), Viking-1/2 (amerikai Mars-szondák, felszíni és bolygókörüli mérések, 1975), Pioneer-10 (1. szonda a Jupiternél, amerikai, 1972), Voyager-2 (amerikai szonda az óriásbolygókhoz, 1977-től napjainkig), HST (amerikai/európai optikai űrtávcső, 1990),

Ez a roham máig folytatódik mindkét fronton, csak kissé másképp. Az amerikai emberes űrrepüléseket jelentősen visszavetette a Challenger 1986-os, és a Columbia űrrepülőgépek 2003-as tragédiája, így az a  döntés született, hogy az STS-rendszert 2010 végéig ki kell vonni a forgalomból. Akkor viszont már csak az orosz Szojuzok szállíthatnak űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásra (ISS, 6. ábra) . Az Obama kormányzat ezt is megoldotta: magáncégek kezébe kívánja adni - részben - ezt a feladatot a jövőben. Időközben pedig egyre több űrügynökség próbál embereket küldeni a világűrbe, elsősorban a Holdra, majd a Marsra is. Ez utóbbi azonban még a jövő zenéje...


Lásd még:

- Űrhajózási Lexikon
- Űrvilág Portál: http://www.urvilag.hu/ ,
valamint az oldal számos bejegyzése

Magyarok a Holdon: interjú Orgel Csillával, a Puli Csapat tagjával

Ha kicsit jobban megismerkedünk a  Puli Space Technologies honlapjával, feltűnik nekünk egy ismerős név a tagok között: Orgel Csilla most interjút adott a Varga Űrközpontnak, melyből képet kaphatunk a csapat jelenlegi tevékenységéről és terveiről. Bár a cím kissé megtévesztő, jól tükrözi azt az elhivatottságot, mely a Pulit jellemzi. Bízom benne, hogy a most következő "beszélgetésből" minden olyan kérdésre válasz adódik, mely eddig fennállt a csapat munkáját illetően.


- Mióta vagy a Pulispace-csapat tagja?

- 2010. június óta vagyok a csapat tagja.

- Miért jelentkeztél a csapatba?

- Azért jelentkeztem a csapatba, hogy megismerkedhessek egy űrmisszió tervezésének fázisaival, és hogy tapasztalatokat szerezhessek leszállóhely-kiválasztás tekintetében. Ez az egyik feladatom a csapatban.

- Már bemutattátok roveretek "demo-változatát". Mit lehet tudni a valódi űreszközről?

- A demó változat, a Vacak, csak egy demonstrációs eszköz. A valódi rover annál sokkal bonyolultabb lesz. Az elsődleges terv egy gömbrover megépítése. A Hold terminátoránál fog landolni, és napenergia segítségével fog mozogni.

- A látványtervek többségén egy pulira emlékeztető szonda látható veletek kapcsolatban. Ez is lesz a rover neve?
-  Puli lesz a rover neve (csapaté: Team Puli Space)

- Több portálon olvasható, hogy a csapat "egy kereskedelmi forgalomban kapható rakéta segítségével" kívánja elérni a Holdat. Melyik lenne ez?

 - Falcon-9 es rakéta, ha jól tudom, de konkrét tárgyalások még nincsenek.

- Honnan történne a küldetés követése, pl. a telemetria, vagy az adatok fogadása?

- A küldetés követésének követésére több hely is van, de még erről sincsenek biztos információim, kiválasztás alatt.

- Ha nem titok, jelenleg mennyi esély van egy ilyen program megvalósulására? Most elsősorban a pénzügyi vonatkozásokra gondolok.

- Megvalósulásra technikailag van esély, képzett mérnökök vannak a csapatban. Anyagilag már más kérdés. ...de maga a projekt, a GLXP csapatok magántőkéből akarják megvalósítani a tervet, ez a verseny egyik kitétele.

- Ha jól tudom, a GLXP-re december 31-ig lehet regisztrálni. Ha addig nem jön össze a nevezési díj, akkor is megpróbáltok a Holdra jutni?

- Ha nem jön össze a regisztrációs díj, akkoris is lesz "B" terv.

- Mit üzennél az olvasóknak - akár a Pulispace nevében is?- Ne féljenek nagyokat álmodni, mert karnyújtásnyira van a jövő.


Lásd még:
- a Team Puli tagjai: http://www.pulispace.com/hu/kik-vagyunk/a-csapat
- Cikk a Puliról az Élet és Tudományban (ÉT. 2010/43, 1360. oldal)

Űrhadviselés 4. - Csapásmérés a világűrből

Elérkeztünk a sorozat befejező részéhez, A korábbiakban betekintést adtam az egyéni katonai célú eszközökről, melyek béke idején (is) használatosak. Most  azokról a projektekről lesz szó, melyek összetett rendszert alkotva biztosítanak védelmet, de támadáshoz is felhasználhatók.
Ha az olvasót megkérdeznék arról, hogy szerinte melyik a legnagyobb űrtevékenységgel foglalkozó szervezet, valószínűleg egyből rávágná, hogy a NASA. Ez abban az értelemben valóban igaz is lenne, ha csak a polgári alkalmazásokat vesszük figyelembe. Ám ha figyelembe vesszük a katonai célú űrtevékenységet is, akkor a helyes válasz: a DoD (Department of Defense). Ez a szervezet nem más, mint az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, közismert nevén a Pentagon - azt azonban vegyük figyelembe, hogy utóbbi az épület neve, melyben a DoD működik (kissé hasonló a helyzet nálunk is, csak fordítva: az Országház is ily módon örökölte nevét a törvényzó testülettől, a parlamenttől...). Hatalmas költségvetéssel rendelkezik, melynek nagy része az USA űrvédelmi stratégiáját fedezi. A DoD a számos műholdas projekt mellett a NASA-val közösen végez küldetéseket az űrrepülőgépek fedélzetén - ezek részletei természetesen titkosak... Egyes források szerint az űrrepülőgépek sem véletlenül lettek ekkorák: a DoD ezekkel szeretett volna pl. akkora kémműholdakat feljuttatni, melyek mérete a Hubble Űrtávcsőével vetekszik.

Az USA-ban az első, összetett űrvédelmi statégia 1983-ban született meg az akkori elnök, Ronald W. Reagan  kezdeményezésére. Ez volt a Space Defense Initiative, röviden SDI ( magyarul Űrvédelmi Kezdeményezés). A program - mely tévesen  Csillagháborús Tervezet néven vonult be a köztudatba - olyan űrbéli és földi telepítésű fegyverek telepítését irányozta elő, melyekkel védekezni lehetett volna egy esetleges nukleáris rakétatámadással szemben.  A projekt végre szakított az ún. kölcsönös pusztulás elméletével (Mutually Assured Destuction, MAD), mely kimondja egy atomtháború során mindkét fél megsemmisülését, így győztes sem lenne. Talán pont a MAD-nek köszönhető, hogy a Szovjetunió és az USA nem estek egymásnak, és nem "forrt fel" a hidegháború. Ám az SDI ezen túllépve inkább védelmi - defenzív - célokat szolgált. Az erőfeszítések koordinálására külön munkacsoportot hoztak létre Space Defense Initiative Organization (SDIO) néven, mely szintén a DoD irányítása alá tartozott. A szervezet neve a clintoni korszak alatt Ballistic Missile Defense Organization-re (BDMO, Ballisztikus Rakétavédelmi Szervezet) változott 1993-ban. Ezzel viszont nem csak a név, hanem a stratégia is némileg más lett: a rakéta védelem így nem az egész országra kitőrjedő, hanem regionális szintű lett. Az SDI kezdeti elképzelései olyan űrlézerre vonatkoztak, mely röntgensugárzással semlegesítette volna az ellenséges rakétát, energiáját atombomba robbantásából nyerte volna. Majd később különböző vegyi lézerek (MIRACL, THEL), semlegesrészecske-fegyverek (NPB), lézeres-tükrös elhárító rendszerek (HPTE), valamint részecskegyorsítóra emlékeztető és elektromágneses elven működő alkalmazások (CHECMATE) is szerepeltek az arzenálban (2.-3.ábra). Érdekesség, hogy a HPTE-rendszert kipróbálták a világűrben is a Discovery-űrsiklón 1985-ben az STS-51-G küldetés során. A számos eszköz eddig csak a földi teszteken esett át.  Bár az SDI teljesen nem valósult meg, egyes részeit pedig törölték, nagy hatása van a az USA mai űrstratégiájának kialakítására.
Van még egy ország, melynél szintén komolyabban  beszélhetünk ilyenről, ez pedig nem Oroszország, hanem - talán nem meglepő módon - Kína. Ez a távol-keleti hatalom nem titkolja: ki akarja ütni az USA-t a nyeregből, és a helyére akar kerülni. Fejlődése a hatalmas katonai költségvetésen kívül hírszerzésének is köszönhető: számos amerikai hadászati cikk kerül hozzá az amerikai-tajvani kereskedelmi folyamatokon keresztül (amerikai hírszerzők többek között ezért is állították le a tajvani hadsereggel való kereskedelmet, mert valószínűleg ott is kínai ügynökök tartózkodnak). Emellett Kínának jó üzleti kapcsolata van Oroszországgal is,  mint az számos űreszközük alakján is látható (ld. kínai holdi leszállóegység...). Számos kis (SRBM, Short-Rage Ballistic Missile), közepes (IRBM, Intermediate Range Ballistic Missile), és nagy hatótávolságú, azaz interkontinentális (ICBM, InterContinental Ballistic Missile) rakétával rendelkezik, így komoly fenyegetést jelent mind távoli, mind űrbéli célpontokra nézve. Ez utóbbira műholdromboló rakétákat (ASAT, Anti-Satellite Weapon) sikerült kifejlesztenie. 2007. januárjában kivágta a nemzetközi biztosítékot azzal, hogy egy Kaitouzhe-1 (KT-1, 4.ábra) típusú rakétával lelőtte egyik, 865 km magasan keringő, már használaton kívüli meteorológiai műholdját. Ugyanilyen akciót az USA is végrehajtott következő év februárjában azzal a különbséggel, hogy ez a kínaival ellentétben nem demonstrációs, hanem biztonsági jellegű intézkedés volt: a 2006. decemberében pályára állított USA-193 kémműhold üzemképtelenné vált, pedig fedélzetén még 450 kg-nyi mérgező hidrazin volt. Ha a műhold belép a légkörbe, egy része akkor földet ért volna, így pedig környezeti károkat okozott volna. Lelövése tehát szükséges volt, melyet egy hajóról indított SM-3 elhárító rakétával (ABM, Anti-Ballistic Missile) hajtottak végre. A művelet ismételten heves tiltakozást váltott ki, és ami még érdekesebb, hogy a tiltakozók között volt Kína is (bagoly mondja verébnek, ....). Kína emellett lézerfegyvereket is sikerrel tesztelt, ugyanakkor olyan műholdakat is fejleszt, melyekkel akár ellenséges szatelliteket is meg lehetne közelíteni. Nemrég végrehajtottak ilyen jellegű kísérletet, kisebb szépséghibával.
ASAT-ok fejlesztésével foglalkozik még India és Oroszország is. Egyes ASAT-rakéták vadászgépekről indíthatók - pl. az amerikai ASM-135 - , ilyenek fejlesztésével foglalkozik Oroszország is.
Azt hiszem, el is érkeztünk a téma végére, és hogy számos kérdést sikerült tisztázni a témával kapcsolatban. Aki mégis kevésnek találná a leírtakat, annak az alábbi hivatkozások nyújthatnak segítséget:

- A Csillagháborús tervről: http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagháborús_terv
- Az amerikai műhold lelövéséről: http://www.urvilag.hu/urpolitika/20080218_muholdleloves__nemzetkozi_reakciok
- Kínai műholdkísérlet: http://www.urvilag.hu/kinai_muholdak/20100910_muholdkoccanas
- Generációs váltás a kínai hadseregben 2. rész (Haditechnika 2010/5)

Megérkezett a Holdhoz a Chang'e-2

Tegnap megérkezett kísérőnkhöz öt napos útja végén a 2. kínai holdszonda. A Chang'e-2 (ejtsd: csange-2) október 6-án 5 óra 6 perctől (magyar idő szerint) kezdve kb. fél órán át működtette fékezőrakétáit, melynek során 12 órás keringési idejű poláris pályára állt. A tervek szerint még két nagyobb fékezőmanővert hajtanak végre a közeljövőben, hogy elérjék a végleges 100 km magas pályát. A küldetés időtartamát 6 hónaposra tervezik, melynek során elképzelhető a szonda pályamagasságának 15 km-esre való csökkentése is (ld. Elindult Kína 2. holdszondája c. bejegyzést). A mostani program térképező munkájával a következő, már sima leszállást végző kínai szonda, a Chang'e-3 projektjét készíti elő (olyat is hallottam, hogy a szonda a héliumgáz egyik izotópjának, a He-3-nak nyomait keresi, mely köztudottan a fúziós energiatermelés egyik fontos komponense). Pontosan ennek fényében fogja a Chang'e-2 pl. a Szivárványok Öble (Sinus Iridum) nevű bazaltos medencét kiemelten vizsgálni, tudniillik ez a jövőbeli lander egyik lehetséges célpontja. A 2.  kínai holdszonda sorsa még kérdéses. Valószínű, hogy dolga végeztével elődjéhez hasonlóan ez is becsapódik a Holdba, ám az sem kizárt, hogy kísérőnktől is távolabb irányítják, amivel manőverező gyakorlatokat is végezhetnek. Egyesek még megkockáztatnák az eszköz Földhöz való visszahozatalát is. Akárhogy is lesz, bízzunk benne, hogy elődjétől eltérően a Chang'e-2 adatai és képei eljutnak a nagyközönséghez és a nyugati szakemberekhez is, hogy segítségével még szebb és tisztább képet kapjunk Holdunk felszínéről és életéről. 

Lásd még:
-Megérkezett a Chang'e-2: http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben/20101007_megerkezett_a_holdhoz_a_kinai_szonda
- A Chang'e-2 az Origón: http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20100929-change2-startol-a-masodik-kinai-urszonda-a-hold-vizsgalatara.html

Moonhoax-2: az Apollo-20 holdexpedíció

A sorozat előző részében - jó régen volt már - leginkább a holdraszállások tagadásával foglalkoztam. Most egy olyan történetet mutatok be, mely pont az ellenkezőjét állítja, ám az ismerttől jelentősen eltérő nézőpontból.

Csaknem másfél évvel ezelőtt találkoztam egy televíziós riport során a most bemutatott állításokkal. Majd jóval ezután, idén nyáron sikerült megszereznem az ezt tartalmazó újságcikk szkennelt változatát, és kissé ledöbbentem. Az itt meg nem nevezendő újság szerzője nagyrészt megőrzi objektivitását, a szövegben viszont többször is finoman jelzi véleményét, mintegy rásegítve az olvasót a mondanivaló "bekajálására". Hozzáteszem, ő is másodkézből szerezte a leírt információkat, melyben nem kevesebbet állítanak, hogy az Apollo-20 küldetés igazából a Holdra ment. Hogy ebben mi a furcsa vagy meglepő, máris kifejtem: felütve az Űrhajózási Lexikont vagy más komolyabb űrkutatási forrást, olvashatjuk, hogy az eredetileg 20 - egyesek szerint 21- küldetésre tervezett Apollo-programot 1970-ben a nixoni vezetés 17-re rövidítette költségvetési problémák és a vietnami háború miatt (1959-1973). Az utolsó emberes Hold-expedíció tehát 1972. decemberében megtörtént, ezt követően az Apollók már csak Föld-körüli pályán repültek. Ekkor állították pályára a sikeres Skylab-űrállomást is, mely lényegében a törölt küldetések egyikének hardvereiből (Saturn-V legfelső fokozata, holdkomp) lett megépítve. A laboratórium 1973. május 14 és 1979. július 11. között működött. 1975. júliusában megkezdődött az űrverseny enyhülése, amikoris a két versengő szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok végrehajtották első közös űrrepülésüket az Apollo-Szojuz (vagy Szojuz-Apollo, kinek hogy tetszik..) program során. Ennek részleteibe most inkább nem mennék bele, a lényeg, hogy a hivatalos források szerint az ekkor alkalmazott amerikai űrhajó viselte az Apollo-20 jelzést. És innentől kezdődik történetünk, melynek szülőatyja egy bizonyos William Rutledge. A ma Ruandában élő 78 éves úr a Bell Laboratories korábbi alkalmazottja, és nem mellesleg az USAF volt specialistája is. Rutledge 2007. áprilisa óta hozza nyílvánosságra "bizonyítékait" fotók, videók és egyéb dokumentumok formájában, melyek szerint '72 után is történt egy holdraszállás, igaz, titokban. Mi több, ez már a szovjetekkel közösen történt! Nézzük csak meg a küldetés állítólagos logóját (1.kép)! Máris két ismerős névvel találkozunk: az egyik maga Rutledge, a másik pedig Leonov. Az a Leonov, aki amellett, hogy elsőként hajtott végre űrsétát, ismerősnek tűnhet még pl. a Pózolj űrhajóssal! című bejegyzésből is. Ezek szerint a Szojuz-Apollo után az amerikaiak a szovjetek bevonásával még egy közös űrrepülést végeztek, de immár a Holdra. A küldetés célja a Hold túlsó oldalán található, Izsák Imre Gyuláról elnevezett kráter volt. Állítólag régebbi Apollo-repülések során készített fényképeken olyan, 3 és fél kilométeres hosszúságú, szivarszerű azonosítatlan objektum volt látható, mely érdekes célnak bizonyult (2.kép). Az Apollo-program innentől kezdve átkerült az USAF hatáskörébe, és a rakétákat sem Cape Canaveral-ről, hanem a Vandenberg-támaszpontról indították. Az Apollo-19 során az űrhajósok egy földi teszt során életüket vesztették, így a Apollo-20 legénysége érhette el elsőként a térséget 1976-ban. Viszont amit ott találtak, nem mindennapi volt: a titokzatos "óriásszivar"-ról kiderült, egy évmilliók óta a Holdon lévő földönkívüli űrhajó. Egy másik felvételen pedig egy furcsa, női holttestre emlékeztető alakzat látható, mely az elmondások szerint az idegen űrhajó pilótanője lehetett (3.kép). Ha jobban megnézzük a  fotót, akkor megállapítható, hogy az egy holdkomp belsejében készült. A szakértők azonban erősen kétségbe vonják a történet valóságalapját: Schuminszky Nándor szerint egyenesen lehetetlen lenne Vandenberg-ből emberes Hold-expedíciót indítani, hiszen egy ilyenhez Saturn-V vagy ahhoz hasonló nagyságú rakéta kellett, az ehhez való indítóállás pedig nincs meg a támaszponton. További gyenge pontja, hogy a felszínen talált, "holdvárosnak" elnevezett komplexum pontosan olyan területen található, amilyet az Apollo-17 (?) felvételein is láthatunk. Emellett tudjuk, hogy az Apollo-program a szovjetek leelőzését hivatott megvalósítani a hidegháborúban. Miért fogott volna össze hát a két nagyhatalom egy ilyen célért, ráadásul a katonai szervezetek szintjén? Ezt megtehette volna a NASA is a szovjetekkel. Mi több, Thomas O. Paine, az űrhivatal akkori vezetője levelekkel bombázta az oroszokat az együttműködés jegyében, ám abból nem lett semmi. Igazából mindez nem volt teljesen komoly részükről: az USA a holdraszállásokat egyedül, önerőből akarta megvalósítani, ezzel is kvázi beinteni vetélytársaiknak. Egy szó, mint száz: az Apollo-20 holdraszállása nem történt meg! Minden bizonnyal egy olyan, feltűnésre vágyó embert láthatunk Rutledge személyében, aki egyszerűen csak fel akarta kavarni az állóvizet maga és a holdprogram körül. Egyébként az, hogy a történet sokak által hihetővé, sőt meggyőzővé válik, az pusztán pszichológiai természetű: az emberek többsége ma már unalmasnak, érdektelennek tartja az űrkutatást. Szinte mindenki ismeri már Armstrongék történetét, amint "könnyedén" leszállnak a Holdra, tesznek néhány "kis lépést", kutatnak, majd visszajönnek. Azt is, hogy az Apollo-program később csendben elvesztette varázsát, ezáltal létjogosultságát is. Pontosan ezért volt szükség egy nem szokványos, kalandos történetre, amit még érdekesebbé tesz az "eltitkolt" jelző is, valamint két komoly szakember szerepe is - még ha talán Leonov jót is nevet az egészen... A "mesélő" még belesző egy-két érdekesebb szálat is a mondanivalóba, pl. az Apollo-19 váratlan földi tragédiáját is (vö. Apollo-1). Egyébként a nevezett cikk írója felhívja a figyelmet az Apollo-program hardvereinek mennyisége közti aránytalanságra, pl. egy Apollo-űrhajó hiányára. Ezek valószínűleg múzeumokban tekinthetők meg.
Írásom arra szolgált, hogy lehetőleg felvilágosítsam az űrkutatás iránt érdeklődőket, hogy nem kell, sőt nem is szabad mindent elhinni, ami izgalmas, és még hihetőnek is tűnik. Bár a leírtak ellenére is még számos kérdőjel marad a témával kapcsolatban, de remélem, ezek "megszüntetésére" alkalmasak lesznek az alábbi linkek:

- Apollo-20 (a történetről):  http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://amindenit.blog.hu/media/image/apollo20_resize_www.kepfeltoltes.hu_.jpg&imgrefurl=http://amindenit.blog.hu/2009/09/24/apollo_20&usg=__ScrBn5Mi5cklDYL0pETsxx-xQCs=&h=1310&w=1904&sz=1397&hl=hu&start=13&zoom=1&um=1&itbs=1&tbnid=L5y84ZF1K6oooM:&tbnh=103&tbnw=150&prev=/images%3Fq%3Dapollo-20%26um%3D1%26hl%3Dhu%26sa%3DN%26ndsp%3D20%26tbs%3Disch:1 (itt megtalálható képfájl formájában az említett cikk is, mely letölthető és elolvasható)
- Apollo-20 (a valóság, angolul): http://www.astronautix.com/flights/apollo20.htm
- Videó az állítólagos küldetésről: http://www.youtube.com/watch?v=Y3X5oucqQe4
- Űrhajózási Lexikon

Űrhadviselés 3. - Katonai űrhajók

Bár - szerencsénkre - a Star Wars és a hasonló alkotások világa még nem elevenedett meg és sokáig nem is fog , azért már nagyon régóta születnek olyan tervek, melyek kicsit mégis közelebb hozzák az  érzést.  A sorozat 3. részében azokról az űrhajókról és űrrepülőgépekről lesz szó, melyeket katonai céllal kezdtek fejleszteni. Meg fogunk lepődni, mennyi ilyen terv született meg...

Talán furcsának tűnhet, de az első katonai űrhajó terve kissé megelőzte korát: a náci Németországban már 1944. augusztusában napvilágot látott egy elképzelés, melynek megalkotói Eugene Sanger és Irene Bredt voltak (az 1. képen a jármű szélcsatornás tesztmodellje látható). Ez, az ún. Silbervogel (német, ezüstmadarat jelent) elnevezésű "űrrepülőgép" Sanger 1933-as rakéta-repülőgépének továbbfejlesztése. A tervek alapján az űreszköz sínpályáról indult volna, majd rakétahajtóművek segítségével eljutott volna a világűr határáig, ahonnan siklórepüléssel jutott volna a célpont fölé (pl. New York). Ott kioldotta volna 5 tonnás terhét, majd visszatért volna a starthelyre, ahol repülőgépként szállt volna le. Vagyis a gép nem egy tipikus űrsikló lett volna, hanem szuborbitális repülést végzett volna - némileg hasonlóan a Virgin magánűrhajóihoz. Ám a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Az egyre inkább fogyó erőforrások, valamint a túl hosszú fejlesztési idő gátat szabtak a megvalósításra. Hogy a németek mennyire álltak közel a megvalósításhoz technikailag, egyelőre nem tudni. Annyi azonban bizonyos, hogy az Egyesült Államokban is megmozgatta a politikusok és katonai vezetők fantáziáját a Silbervogel-ról szóló kb. 400 oldalas tanulmány, amikor a háború után eljutott hozzájuk.

Ennek alapján indulhatott el az '50-es években az X-sorozat, melynek során rakétarepülőgépek tesztjére került sor. A programban az USAF mellett a NASA is részt vett és vesz a mai napig. A széria számos tagját a NASA fejleszti, vagy legalábbis annak megrendelésére fejlesztik. Ilyen pl. a Lockheed-féle VentureStar (X-33), vagy a NASA irányítása alatt kifejlesztett és tesztelt Hyper-X (X-43). E két eszközről külön bejegyzést lehetne írni, így ezek ismertetését inkább tényleg későbbre hagynám (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hyper-X-nek csak egy "A" indexszel ellátott makettjét próbálták ki 2004. november 16-án, de azt sikerrel). Na de térjünk vissza a főtémához! Az X-sorozat számos tagját kipróbálták akkoriban, de mindezek közül az X-20, más néven Dynamic Soaring (Dinamikus Szárnyaló) - vagy Dyna-Soar -  bizonyult a legígéretesebbnek (2.kép). Az USAF által irányított projekt több részből állt, de mindegyikük közös célja egy többlépcsős rakétával - pl. Titan - indítandó szuborbitális űrsikló megalkotása lett volna. A kezdeti tervek egy 100 km-es magasságot elérő űreszközről szóltak, majd ennek továbbfejlesztéseként született meg később az X-20A  és -B eszközök terve. Ennek alapján egy 14,5 m hosszúságú, 6,34 m fesztávolságú és -üzemanyaggal együtt - 10,125 tonnás jármű jöhetett volna létre (A-változat esetén). Utóbbi már valódi űrrepülőgép lett volna, mellyel műholdak vizsgálatát, szükség esetén megsemmisítését lehetett volna elvégezni. E feladatot pilóta mögött helyet foglaló űrhajós űrsétával tehette volna meg. Továbbá felderítő feladatok, sőt nukleáris bomba ledobása is szerepelhetett volna egy-egy bevetés során.  A leghaladóbb elképzelés az X-20X nyomán adódott, melynél a jármű befogadóképességét 4 főre növelték, méretei is megnőttek. Így tulajdonképen alternatívát jelentett a Geminikkel szemben egy űrállomás kiszolgálására. A űreszköz így képességeit tekintve hasonló volt a 2003-as Orbital Space Plane (OSP, 3.kép) vagy a Lockheed-féle Crew Exploration Vehicle (CEV, 4.kép)  rendszerekhez, melyeket a mai űrsikló-flotta alternatívájaként javasoltak a NASA számára. Ennek ellenére a programot 1963-ban törölte Robert McNamara akkori védelmi miniszter, helyette indult meg a MOL fejlesztése.
A Szovjetunióban ilyen irányú űrrepülőgép-tervek nem készültek, űrhajókról viszont annál több! Mindegyik Szergej Koroljovnak, a szovjet űrkutatás atyjának nevéhez fűződik. 1962-ben megjelent tervében vázolta fel a ma is működő Szojuz-űrhajó tervét. Koroljov nagyon jól tudta, hogy tervei megvalósítása ügyében a pártvezetés helyett a Honvédelmi Minisztériumhoz kell fordulnia.  Ugyan a Szojuzt Hold-utazáshoz tervezte, még két további változatot is felvázolt: a Szojuz 7K-P (P=Perehvatcsik, elfogóvadász) és a 7K-R (R=Razvedcsik, hírszerző) altípusokat. A tervezet 1. változatában egy Szojuz-P űrhajó dokkolna egy Szojuz-V űrhajóval Föld-körüli pályán, utóbbi üzemanyaggal lenne feltöltve. Majd együtt műholdak felderítését végezhetnék el kb. 6000 km-es pályamagasságig. Amint az oroszok fülébe jutott, hogy az USAF 1963. december 10-én jóváhagyta a MOL-programot, a szovjet Légierő (Vojenno-Vozdusnije Szili, VVSz) és a Stratégia Rakéta Erők támogatni kezdték Koroljov elképzeléseit. Ám ekkorra a "Főkonstruktőr" figyelmét már a Voszhod-űrhajó és az N-1 (a sikertelen holdrakéta) tervei kötötték le. A katonai Szojuzok fejlesztését pedig "kiadta alvállalkozónak", a Dmitrij Kozlov vezette OKB-3 tervezőirodának, melyekel a munkát 1964-ben kezdték meg. A 7K-P kezdetben emberirányítású eszköz lett volna, mely műholdak megrongálására, megsemmisítésére, vagy Földre való visszahozatalára szolgált. A tervet azonban technikai nehézségek és a kozmonautákra leselkedő esetleges veszély miatt elvetették. Máris kifejtem bővebben: a sorozat előző részében már leírtam, hogy a Zenyiteknél automatikus önmegsemmisítő berendezést alkalmaztak, mely idegen beavatkozás esetén akkor is működésbe lép, ha a Szovjetunióból nézve nincs rádiókapcsolat a holddal. A szovjetek úgy gondolták, hogy az amerikai kémholdak is így működnek, ami működésbe lépve a beavatkozást végző űrhajóst súlyosan megsebesítené. A terv átdolgozása megtörtént, 7K-PPK néven (Pilotirujemij Perehvatcsik Korabl, Emberirányítású Elfogóvadász Űrhajó). Ennél már űrséta nélkül is elvégezhetők lettek volna a feladatok. A műholdat optikai és egyéb berendezésekkel vizsgálhatták volna meg, ezt követően kb. 1 kilométerre eltávolodva, onnan 8 kis rakéta segítségével szétlőhették volna. A fejlesztések lassúsága miatt ez a projekt is lapátra került 1965. március 1-én. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy legnagyobb vetélytársának, a korábban az Almaz-űrállomások kapcsán már bemutatott Vlagyimir Cselomejnek két elfogóvadász-műhold  tesztpéldánya, a Poljot-1 és 2 sikeresen vizsgázott. Újabb tervre volt tehát szükség Koroljovék részéről, ez lett a Szojuz-R (5.kép). Ez lényegében egy "mini űrállomás" lett volna, az orbitális modult (11F71) egy 7K-altípus alapján megépített Szojuz alkotta volna, ám ennél a visszatérő és orbitális egység helyett egy raktár kapott volna helyet, fedélzetén fotófelderítő berendezések is lettek volna. A "kiszolgáló jármű" szerepét egy 7K-TK 11F72-es típusú Szojuz tölthette volna be, melyet minden, a dokkoláshoz szükséges hardverrel - dokkolóradar, dokkolóegység, stb.- elláttak. Ezzel kapcsolatban egy érdekesség: 1967. novemberében sikeresen végrehajtották a világ első automatikus dokkolási kísérletet a Kozmosz-186 és -188 űrhajókkal (6. kép). A hatalmas világszenzációnak számító művelettel kapcsolatban olyan képeket hoztak nyílvánosságra, melyeken a Szojuz-R elemeihez hasonló eszközök szerepelnek, holott a kísérletben már 7K-OK 11F72 típusú Szojuzok szerepeltek. Azonban ez akkor még titoknak számított, ezért történhetett minden a leírt módon...
A Szojuz-R elfogadásra került, megkezdődött a program részleteinek kidolgozása. Időközben Cselomej érthetetlen módon mégis felhatalmazást kapott Nyikita Hruscsov akkori szovjet vezetőtől az Almazok fejlesztésére 1964. október 14-én - két nappal Hruscsov leváltása előtt! Ám 1966. januárjában váratlan dolog történt, Koroljov elhunyt. Cselomej kihasználva az alkalmat, ellenfele projektjét érvénytelenítette, és a sajátját tette helyébe úgy, hogy tovább használta a 11F71 indexet. Kozlov pedig tovább folytatta a 7K-TK fejlesztését, immár Cselomej felügyelete és irányítása alatt. Ez töltötte volna be az Almaz kiszolgáló űrhajójának szerepét a TKSz elkészültéig. Ám mint tudjuk, utóbbi sosem áll szolgálatba.
Az USAF napjainkban is tesztelt egy űrsiklót, mely az X-37B sorozatszám alatt futott. A 2010. április 22-én végrehajtott teszt során a gép első tesztpéldányát, az Orbital Test Vehicle-1-et (OTV, orbitális tesztjármű, 7. kép) próbálták ki. Az automatikus űrsiklót a floridai Cape Canaveral-ről indították Atlas-V rakétával (V=római ötös!), majd leszállása Vandenberg-légitámaszponton történt, Kaliforniában. Az eredetileg NASA-projekt sokakban keltett és kelt nyomasztó érzést, hiszen a tervek alapján a katonai űrsikló a Dyna-Soar és a Space Shuttle kedvezőbb tulajdonságait is örökölni fogja, vagyis képes lesz műholdak megközelítésére, javítására, vagy akár megrongálására is.Így jogosan tekinthető a világűr militarizálására irányuló törekvések megnyilvánulásának.

Hamarosan jövök a következő résszel!


Lásd még:

-Katonai Szojuzok: http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://kiskun.mcse.hu/files/images/schumi/cikkek/031005_katonaiszojuzok/3-soyuzr.jpg&imgrefurl=http://kiskun.mcse.hu/cikkek/20031005_3.html&usg=__Tj7gom-iZ7nr5NKX-gwCBIgitvs=&h=309&w=500&sz=31&hl=hu&start=16&zoom=1&um=1&itbs=1&tbnid=AO8INI70deryxM:&tbnh=80&tbnw=130&prev=/images%3Fq%3Dsoyuz-r%26um%3D1%26hl%3Dhu%26tbs%3Disch:1
- Az X-37B tesztje: http://www.urvilag.hu/a_nemzetbiztonsagert/20100423_az_x37b_titkos_elso_kuldetese

- A Dyna-Soar: http://www.astronautix.com/craft/dynasoar.htm

  PS: a bejegyzésben Sanger neve a szövegszerkesztő hibájából nem helyesen szerepel: A tudós nevében "umlaut-á"-nak kéne lennie "a" helyett, így a német nyelv szabályai alapján "zénger" a helyes kiejtés.

Elindult Kína 2. holdszondája

Míg az Egyesült Államok Hold-programja igencsak megrekedt, addig Kínában ugyanez a folyamat pozitív irányba látszik haladni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma 13 óra előtt nem sokkal elstartolt az ország második holdszondája, a Chang'e-2 (az időpont magyar idő szerint értendő). A dátum nem véletlen: ma van a kínai kommunizmus fennállásának 61. évfordulója, ennek köszönhetően az egyébként titkos űrkomplexum most látogatókat is fogadott. Az űreszköz egy CZ-3C hordozóval indult útjára a Hszicsang űrközpontból. Az eredetileg a Chang'e-1 tartalékának készült szonda feladata a későbbi leszállást végző küldetések számára fog lehetséges leszállóhelyeket keresni. A szonda közvetlen pályán fog utazni a Holdhoz, ami annyit jelent, hogy holdirányú pályára állás előtt nem áll ún. parkolópályára bolygónk körül, hanem azonnal elindul uticélja felé. A nagyobb teljesítményű rakétának köszönhetően rövidebb idő alatt eléri a Holdat, ahol 100 km-es magasságú poláris pályára fog állni. A tervek alapján ezt majd 15 km-esre fogják csökkenteni, melyről még nagyobb felbontású felvételek készíthetők.
Elődje 2007. október 24-én indult, és egészen 2009. március 1-ig végzett feladatokat kísérőnk körül, eredményeiről sajnos kevés került napvilágra. Ehhez képest a Chang'e-2 startja nagyon hamar megtörtént, hiszen ilyen szempontból másfél év gyakorlatilag nem számít soknak. És a kínai Hold-roham még tovább fog folytatódni, ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek: a tervek szerint 2013-ban indulna a Chang'e-3, mely már sima leszállást hajtana végre, majd ezt követné a sorozat 4. tagja, mely már mintahozó küldetés lenne. Ennek indítására még nincs kijelölt dátum. Mivel a mostani űreszköz egy tartalék, tehát az eredetivel közel vagy teljesen egyező műszerezettségű, ezért talán mondhatnám, hogy nincs új a nap alatt. Mindezt megerősíti, hogy ennek fényében most sem várhatunk többet a későbbi felvételek és adatok publikálása terén. Na de ne legyünk ünneprontók, se rosszmájúak. Örüljünk annak, hogy Holdunk kutatása nem lanyhult annak ellenére sem, hogy a NASA kénytelen lemondani róla. Sőt, ha lehet ilyet mondani, akkor ez még csak a kezdet...


Lásd még:
- Közlemény a holdszonda indításáról az Űrvilágon:  
  http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben/20101001_elindult_a_masodik_kinai_holdszonda
- Chang'e-2 (Wikipedia): http://en.wikipedia.org/wiki/Chang%27e_2
- Hír a startról a Cydonián: http://cydonia.blog.hu/2010/10/01/elindult_a_chang_e_2

Meteorok - általános tudnivalók

Biztosan mindenki látott már mondjuk munkába menet egy-egy fénylő pontot vagy csíkot áthúzni a hajnali  égen.  A meteorok, vagy közismertebb nevükön a hullócsillagok a leglátványosabb égi jelenségek közé tartoznak.  Róluk szól mostani sorozatom, melynek első részében igyekszem bemutatni ezek általános jellemzőit

Bár a hullócsillag név meglehetősen pontatlan és félrevezető, én is többször fogom használni a következőkben: a "hullócsillag" már annyira beleivódott a köznyelvbe, hogy kukacoskodás lenne állandóan kijavítani ezt "meteor"-ra. Ezért elfogadható némi fenntartással, azaz tudunk kell, hogy ezeknek és a csillagoknak gyakorlatilag semmi közük egymáshoz (leszámítva persze, hogy egyformán csillagászati fogalmak). Kevesen tudják, hogy a meteor szónak köze van a hasonló hangzású meteorológia szóhoz. A hasonlóság nem véletlen: Arisztotelész - tévesen - a hullócsillagokat is az időjárási jelenségkörbe sorolta (a görög "meteorosz" szó égből hullt jelent. Honnan jönnek hát a meteorok? A meteorok általában egy üstökösből, ritkábban kisbolygóból szakadnak ki. Az üstökös jeges alkotórészei napközelbe érve hevesen párolgásba kezdenek, a szublimálódó anyagok nagyszámú  kisebb-nagyobb törmeléket szakítanak ki a kométa testéből. Ezek önálló életet kezdenek, innentől kezdve meteoroidnak nevezzük. Kisbolygók esetén keletkeznek meteoroidok, ha pl. két aszteroida ütközik, vagy becsapódás éri az objektumot, akkor természetesen kőzet -és esetleg jeges anyag repül ki az űrbe. A másik lehetőség, ha a kisbolygó napközelbe kerül, ekkor a nappali oldala felmelegszik, ami a felszíni kőzetek aprózódását eredményezi. Amennyiben kicsi az égitest gravitációja, valamint gyors a tengely körüli forgása, a részecskék eltávozhatnak róla. Ezáltal az aszteroidák is hozzájárulnak a Naprendszer "teleszemeteléséhez". A meteoroidok a bolygóközi anyag részei, melyek ennek többi alkotóeleméhez hasonlóan a Kepler-törvényeknek megfelelő, meghatározott pályán keringenek a Nap körül. Ám az üstökösök által keletkezett meteoroidok számára  ez a pálya kitüntetett, mert ezek a szülőégitest pályáján vagy azzal párhuzamosan róják köreiket. Az azonos üstököstől származó meteoroidok porgyűrűt képeznek a szülőégitest pályája mentén, ennélfogva egy meteorrajba tartoznak. Kivétel ez alól   pl. a híres 1P/Halley kométa, melyhez két raj is köthető: a májusban észlelhető Éta Aquaridák és az októberben jelentkező Orionidák. Ennek oka, hogy Földünk keringése során kétszer is metszi a Halley pályáját. Egy rajjal való találkozás során számos meteoroid belép a légkörbe és felizzik. Ettől kezdve meteor a neve. A meteorrajok tagjai látszólag az égbolt azonos pontjából száguldanak felénk, melyet radiánsnak nevezünk. Ennek oka a perspektivikus hatás, mely a sínpárok távolban történő látszólagos összefutásáért is felelős (3.kép). A radiánsok számos eseben nem pontszerűek, hanem különböző alakzatként is létezhetnek. Előfordulhat, hogy egy radiáns több maggal rendelkezik, ekkor a meteorraj többször is produkálhat átlagosnál erősebb meteoraktivitást egy adott évben. A meteorrajok arról a csillagképről kapták nevüket, amelyben a radiánsuk található. Így pl. a már említett Orionidák tagjai az Orion, a Lyridák tagjai a Lant (Lyra), a Perseidák meteorjai pedig a Perszeusz (Perseus) felől látszanak szétsugárzódni. Utóbbinak szentelem a sorozat 2. részét, melyben részletesen írok erről a rajról (a 2. képen egy Perseida meteor látható, a 4. felvétel pedig a Nemzetközi Űrállomásról készült, és a Lyrida-meteorhullást mutatja a világűrből).  Az összetettebb nevű rajok a radiáns "befogadó" csillagképen kívül tartalmazzák annak a csillagnak a nevét, amelynél a radiáns tartózkodik, vagy a felfedezésnél tartózkodott. Például a látványos Kappa Cygnidák radiánsa a kappa Cygni csillag közelében van. Kivétel az osztályozás alól a Quadrantidák és a Giacobinidák, előbbi egy ma már nem létező konstellációról, a Quadrans Muralisról (Fali kvadráns) kapta nevét. Ennek tagjai a mai Ökörhajcsár (Bootes) irányából látszanak jönni.  Utóbbi a szülőégitest, a 21P/Giacobini-Zinner üstökös után lett elkeresztelve. A Quadrantidák egyébként más szempontból is kakukktojásnak számítanak: jelenleg ez az egyetlen raj, melynek szülőégitestje egy kisbolygóként katalogizált objektum, a 2003 EH1. Legtöbben inkább egy ma már "lecsengett" üstökösként kezelik (érdekesség, hogy egyes források megemlítik még a C/1490 Y1 jelű kométát is, mint lehetséges szülőobjektumot). Sok raj tagjai csak nappal jelentkeznek, ilyen például a Delta Piscidák, vagy a Zéta Perseidák, melyeket radarral sikerült felfedezni és észlelni.  A meteorok radaros észlelését Hey és Stewart angol csillagászok kezdték meg 1945-46-ban. Ők és Parsons határozták meg először a meteorok haladási sebességét. Rájöttek, hogy a meteor ioncsatornájáról a kibocsátott hosszúhullámú radarjelek visszaverődnek. Ez akkor a legerősebb, ha a jel merőlegesen verődik vissza az ioncsatornáról. Sok, azonos időszakban jelentkező meteor esetén meg lehetett határozni a meteorok sebességét, a radiáns helyzetét, ezáltal nevet is lehetett adni az új rajoknak (a radaros meteorozásról bővebben a Hivatkozások 1. pontjában olvashattok/olvashatnak bővebben).  Az egyes radiánsok a hetek, hónapok során elvándorolnak "kezdeti" helyzetükből, amint bolygónk keringése okoz. A meteoroidok Földhöz viszonyított sebessége igen sokféle lehet. Többek között ez határozza meg a meteor légköri útját. Amint a test belép az atmoszféra 80-120 km közötti rétegébe (ez még az ionoszféra vagy termoszféra) , megkezdődik a fékeződés. A hiperszónikus sebességű (a hangnál jóval gyorsabb) objektum előtt paraboloid felületű A meteorok rövid ideig tartó útja a légkörben sokféle lehet: a legegyszerűbb, egyben legunalmasabb esetben a meteor túl pici ahhoz, hogy hosszú utat tegyen meg. Ekkor a belépést követő néhány századmásodpercben a test elég, vagyis nem látunk felvillanást. Ugyanez van, ha a meteor túl lassú a Földhöz képest, ekkor számottevő felizzás nélkül megsemmisül. A következő esetben már a test - ha elég nagy és gyors - már annyira felhevül a fékeződéstől, hogy izzani kezd. Ha felszíne elér egy adott hőmérsékletet - kb. 1000 Celsius-fok -, akkor ionizálja az útjába eső levegő-részecskéket, melyek ettől világítani kezdenek (a hatalmas hőmérséklet miatt a kémiai kötések felszakadnak, elektronok szöknek el az atomoktól és molekuláktól, mely által azok elektromos töltést kapnak). Tehát amit mi meteorjelenségként látunk, azt elsősorban az ionizált légrészecskék okozzák, és csak másodlagos szerepet kap a meteor "saját" fénye. A meteor pályája mentén lévő ionok képezik a test ioncsatornáját. Ez a meteor méretétől függően max. 1-2 méter átmérőjű lehet, és kialakulása után röviddel szélesedni, oszladozni kezd. Ennek oka pedig az ionok ütközése, majd semlegesítődése (rekombinációja). Útja során a meteor jelentősen lelassul, anyaga pedig folyamatosan fogy. Amennyiben mérete milliméteres vagy centiméteres nagyságrendbe esik, a test így is néhány tizedmásodperc alatt megsemmisül. Ha valamivel nagyobb - deciméteres nagyságrendű -, akkor hosszabb utat tesz meg a légkörben, ezalatt jobban felhevül, jobban lelassul, így fényesebb is lesz. A szakirodalomban a -4 magnitúdónál fényesebb meteort bolidának, más néven tűzgömbnek nevezzük (ez kb. a Vénusz látszólagos fényességének felel meg, ha földközelben van). Az ilyen test látványos meteorjelenséget produkálhat, legszebbek az izzó gömb mögött feltűnő halványan derengő ioncsatornák (erről majd a következő részekben részletesebben is írok). Ritkán tapasztalhatók pl. zöldes színű bolidák is (az 1.képen egy Lyrida-bolida látható).  Méginkább ritkaságszámba mennek az olyan tűzgömbök, melyek a hatalmas fényáradaton kívül hangokat, esetleg elektrosztatikus jelenségeket generálnak. Utóbbiakat lehetett észlelni a 2008. novemberében Kanadában megfigyelt bolidánál is (l. utolsó hivatkozás, bár hang nem érzékelhető ezen).

Szélsőséges esetben a meteoroid mérete elérheti a több méteres nagyságot is, ekkor a légköri fékeződés során lelassul a test, de nem ég el teljesen. Amikor sebessége visszaesik 3 km/s körüli értékre, már csak a gravitáció hat rá. Ettől kezdve a meteor izzás nélkül, ballisztikus pályán esik tovább (ezen halad az összes rakéta, lövedék, de még a messzire felrúgott labda is). Amit eléri a felszínt, nagy sebességének köszönhetően az útjába eső talajfelület feltöredezik, és esetleg meg is olvad az ütközés során felszabaduló hőtől (ha a meteor jelentős része túléli a légköri utazást). A becsapódás helyén kráter keletkezik, ritkán központi csúccsal, bár az ilyen struktúrák inkább a Holdon figyelhetők meg. Ez azért keletkezik, mert a meteor útjába eső, már olvadt anyagot a test kiszorítja, amely csak annak oldalán, felfelé távozhat.Az így kifröccsenő kőzet középen összetalálkozik, visszaesés közben pedig fokozatosan szilárdul. A jelenség megfigyelhető a vízbe ejtett kavics esetében is azzal a különbséggel, hogy itt a központi csúcs nem marad meg. A meteor a becsapódás során  megsemmisül, anyaga összeolvad a talaj összetevőivel, bár még így is azonosítható geológiai módszerekkel.  A talajt elérő meteort már meteoritnak nevezzük. Sokáig volt hangos a magyar média és a sajtó a Magyarországról is látott és rögzített, de végül a Kassától nyugatra lévő Felsőtőkés (mai nevén Vysny Klátov) mellett földet ért tűzgömb maradványaitól (lásd: hivatkozások). A meteorit valószínűleg a "Kassa" (Kosice) nevet kapja (az 5. képen látható, hogy mindössze egy, a mellette lévő golflabdánál is kisebb). Már ez is "nagy durranásnak" számított, pedig még csak nem is csinált krátert. Ritkán, de megtörténhet ennél drasztikusabb eredményt produkáló test is, ilyen volt például az 1910-ben Szibériában megfigyelt Tunguz-esemény is, melyről korábban számos teória napvilágot látott. Sőt, egy kisebb pusztítást eredményező becsapódás lehetősége fennáll a közeljövőre is: a 2004 júniusában felfedezett Apophis (2004 MN4) nevű kisbolygó potenciálisan veszélyes objektumnak minősült. Feltehetőleg 2036-ban (?) eltalálja bolygónkat. Hatását még nem tudjuk előre megmondani, mivel nem ismerjük az összetételét: ha szenes vagy jeges anyagokból áll össze, akkor a 440 méteres aszteroida elég a légkörben, viszont ha jobbára fémes összetételű, akkor regionális szintű pusztítást okozhat, hiszen becsapódásakor 100-150 hidrogénbomba energiája szabadulna fel. Természetesen nem akartam vészmadárkodni, csupán tényeket próbáltam és próbálok közölni. Azt hiszem, a fontosabb dolgokat sikerült tisztázni, aki pedig mélyebben érdeklődik a téma iránt, az a Hivatkozásokban talál még több információt.  

Hivatkozások:

- James Stanley Hey: Rádiócsillagászat (Gondolat, Budapest, 1976)
- Csizmadia Szilárd: Meteorcsillagászat (Meteor Csillagászati évkönyv 2004, e könyv táblázatos részében részletes táblázat található az év meteorrajairól)
- Amatőrcsillagászok kézikönyve (MCSE, szerk.: Mizser Attila, bármely kiadás megfelelő)
- Beszámolók a februári "magyar" tűzgömbről:  http://hirek.csillagaszat.hu/meteoroidok,_meteorok/20100301-tuzgomb-magyarorszag-felett.html  (további linkeken keresztül újabb cikkek érhetők el a témával kapcsolatban)
- A tűgömbről készült riport a Youtube-on (RTL Klub, Fókusz):  http://www.youtube.com/watch?v=pqD-DKYKkIQ  (innen egyébként még számos meteor-videó elérhető)
- A 2008. novemberében rögzített kanadai tűzgömb: http://videa.hu/videok/tudomany-technika/tuzgomb-az-egen-elektrofonikus-jelenseg-kanada-59d33oSZFMneBgpm