Űrhadviselés 4. - Csapásmérés a világűrből

Elérkeztünk a sorozat befejező részéhez, A korábbiakban betekintést adtam az egyéni katonai célú eszközökről, melyek béke idején (is) használatosak. Most  azokról a projektekről lesz szó, melyek összetett rendszert alkotva biztosítanak védelmet, de támadáshoz is felhasználhatók.
Ha az olvasót megkérdeznék arról, hogy szerinte melyik a legnagyobb űrtevékenységgel foglalkozó szervezet, valószínűleg egyből rávágná, hogy a NASA. Ez abban az értelemben valóban igaz is lenne, ha csak a polgári alkalmazásokat vesszük figyelembe. Ám ha figyelembe vesszük a katonai célú űrtevékenységet is, akkor a helyes válasz: a DoD (Department of Defense). Ez a szervezet nem más, mint az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma, közismert nevén a Pentagon - azt azonban vegyük figyelembe, hogy utóbbi az épület neve, melyben a DoD működik (kissé hasonló a helyzet nálunk is, csak fordítva: az Országház is ily módon örökölte nevét a törvényzó testülettől, a parlamenttől...). Hatalmas költségvetéssel rendelkezik, melynek nagy része az USA űrvédelmi stratégiáját fedezi. A DoD a számos műholdas projekt mellett a NASA-val közösen végez küldetéseket az űrrepülőgépek fedélzetén - ezek részletei természetesen titkosak... Egyes források szerint az űrrepülőgépek sem véletlenül lettek ekkorák: a DoD ezekkel szeretett volna pl. akkora kémműholdakat feljuttatni, melyek mérete a Hubble Űrtávcsőével vetekszik.

Az USA-ban az első, összetett űrvédelmi statégia 1983-ban született meg az akkori elnök, Ronald W. Reagan  kezdeményezésére. Ez volt a Space Defense Initiative, röviden SDI ( magyarul Űrvédelmi Kezdeményezés). A program - mely tévesen  Csillagháborús Tervezet néven vonult be a köztudatba - olyan űrbéli és földi telepítésű fegyverek telepítését irányozta elő, melyekkel védekezni lehetett volna egy esetleges nukleáris rakétatámadással szemben.  A projekt végre szakított az ún. kölcsönös pusztulás elméletével (Mutually Assured Destuction, MAD), mely kimondja egy atomtháború során mindkét fél megsemmisülését, így győztes sem lenne. Talán pont a MAD-nek köszönhető, hogy a Szovjetunió és az USA nem estek egymásnak, és nem "forrt fel" a hidegháború. Ám az SDI ezen túllépve inkább védelmi - defenzív - célokat szolgált. Az erőfeszítések koordinálására külön munkacsoportot hoztak létre Space Defense Initiative Organization (SDIO) néven, mely szintén a DoD irányítása alá tartozott. A szervezet neve a clintoni korszak alatt Ballistic Missile Defense Organization-re (BDMO, Ballisztikus Rakétavédelmi Szervezet) változott 1993-ban. Ezzel viszont nem csak a név, hanem a stratégia is némileg más lett: a rakéta védelem így nem az egész országra kitőrjedő, hanem regionális szintű lett. Az SDI kezdeti elképzelései olyan űrlézerre vonatkoztak, mely röntgensugárzással semlegesítette volna az ellenséges rakétát, energiáját atombomba robbantásából nyerte volna. Majd később különböző vegyi lézerek (MIRACL, THEL), semlegesrészecske-fegyverek (NPB), lézeres-tükrös elhárító rendszerek (HPTE), valamint részecskegyorsítóra emlékeztető és elektromágneses elven működő alkalmazások (CHECMATE) is szerepeltek az arzenálban (2.-3.ábra). Érdekesség, hogy a HPTE-rendszert kipróbálták a világűrben is a Discovery-űrsiklón 1985-ben az STS-51-G küldetés során. A számos eszköz eddig csak a földi teszteken esett át.  Bár az SDI teljesen nem valósult meg, egyes részeit pedig törölték, nagy hatása van a az USA mai űrstratégiájának kialakítására.
Van még egy ország, melynél szintén komolyabban  beszélhetünk ilyenről, ez pedig nem Oroszország, hanem - talán nem meglepő módon - Kína. Ez a távol-keleti hatalom nem titkolja: ki akarja ütni az USA-t a nyeregből, és a helyére akar kerülni. Fejlődése a hatalmas katonai költségvetésen kívül hírszerzésének is köszönhető: számos amerikai hadászati cikk kerül hozzá az amerikai-tajvani kereskedelmi folyamatokon keresztül (amerikai hírszerzők többek között ezért is állították le a tajvani hadsereggel való kereskedelmet, mert valószínűleg ott is kínai ügynökök tartózkodnak). Emellett Kínának jó üzleti kapcsolata van Oroszországgal is,  mint az számos űreszközük alakján is látható (ld. kínai holdi leszállóegység...). Számos kis (SRBM, Short-Rage Ballistic Missile), közepes (IRBM, Intermediate Range Ballistic Missile), és nagy hatótávolságú, azaz interkontinentális (ICBM, InterContinental Ballistic Missile) rakétával rendelkezik, így komoly fenyegetést jelent mind távoli, mind űrbéli célpontokra nézve. Ez utóbbira műholdromboló rakétákat (ASAT, Anti-Satellite Weapon) sikerült kifejlesztenie. 2007. januárjában kivágta a nemzetközi biztosítékot azzal, hogy egy Kaitouzhe-1 (KT-1, 4.ábra) típusú rakétával lelőtte egyik, 865 km magasan keringő, már használaton kívüli meteorológiai műholdját. Ugyanilyen akciót az USA is végrehajtott következő év februárjában azzal a különbséggel, hogy ez a kínaival ellentétben nem demonstrációs, hanem biztonsági jellegű intézkedés volt: a 2006. decemberében pályára állított USA-193 kémműhold üzemképtelenné vált, pedig fedélzetén még 450 kg-nyi mérgező hidrazin volt. Ha a műhold belép a légkörbe, egy része akkor földet ért volna, így pedig környezeti károkat okozott volna. Lelövése tehát szükséges volt, melyet egy hajóról indított SM-3 elhárító rakétával (ABM, Anti-Ballistic Missile) hajtottak végre. A művelet ismételten heves tiltakozást váltott ki, és ami még érdekesebb, hogy a tiltakozók között volt Kína is (bagoly mondja verébnek, ....). Kína emellett lézerfegyvereket is sikerrel tesztelt, ugyanakkor olyan műholdakat is fejleszt, melyekkel akár ellenséges szatelliteket is meg lehetne közelíteni. Nemrég végrehajtottak ilyen jellegű kísérletet, kisebb szépséghibával.
ASAT-ok fejlesztésével foglalkozik még India és Oroszország is. Egyes ASAT-rakéták vadászgépekről indíthatók - pl. az amerikai ASM-135 - , ilyenek fejlesztésével foglalkozik Oroszország is.
Azt hiszem, el is érkeztünk a téma végére, és hogy számos kérdést sikerült tisztázni a témával kapcsolatban. Aki mégis kevésnek találná a leírtakat, annak az alábbi hivatkozások nyújthatnak segítséget:

- A Csillagháborús tervről: http://hu.wikipedia.org/wiki/Csillagháborús_terv
- Az amerikai műhold lelövéséről: http://www.urvilag.hu/urpolitika/20080218_muholdleloves__nemzetkozi_reakciok
- Kínai műholdkísérlet: http://www.urvilag.hu/kinai_muholdak/20100910_muholdkoccanas
- Generációs váltás a kínai hadseregben 2. rész (Haditechnika 2010/5)

Megérkezett a Holdhoz a Chang'e-2

Tegnap megérkezett kísérőnkhöz öt napos útja végén a 2. kínai holdszonda. A Chang'e-2 (ejtsd: csange-2) október 6-án 5 óra 6 perctől (magyar idő szerint) kezdve kb. fél órán át működtette fékezőrakétáit, melynek során 12 órás keringési idejű poláris pályára állt. A tervek szerint még két nagyobb fékezőmanővert hajtanak végre a közeljövőben, hogy elérjék a végleges 100 km magas pályát. A küldetés időtartamát 6 hónaposra tervezik, melynek során elképzelhető a szonda pályamagasságának 15 km-esre való csökkentése is (ld. Elindult Kína 2. holdszondája c. bejegyzést). A mostani program térképező munkájával a következő, már sima leszállást végző kínai szonda, a Chang'e-3 projektjét készíti elő (olyat is hallottam, hogy a szonda a héliumgáz egyik izotópjának, a He-3-nak nyomait keresi, mely köztudottan a fúziós energiatermelés egyik fontos komponense). Pontosan ennek fényében fogja a Chang'e-2 pl. a Szivárványok Öble (Sinus Iridum) nevű bazaltos medencét kiemelten vizsgálni, tudniillik ez a jövőbeli lander egyik lehetséges célpontja. A 2.  kínai holdszonda sorsa még kérdéses. Valószínű, hogy dolga végeztével elődjéhez hasonlóan ez is becsapódik a Holdba, ám az sem kizárt, hogy kísérőnktől is távolabb irányítják, amivel manőverező gyakorlatokat is végezhetnek. Egyesek még megkockáztatnák az eszköz Földhöz való visszahozatalát is. Akárhogy is lesz, bízzunk benne, hogy elődjétől eltérően a Chang'e-2 adatai és képei eljutnak a nagyközönséghez és a nyugati szakemberekhez is, hogy segítségével még szebb és tisztább képet kapjunk Holdunk felszínéről és életéről. 

Lásd még:
-Megérkezett a Chang'e-2: http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben/20101007_megerkezett_a_holdhoz_a_kinai_szonda
- A Chang'e-2 az Origón: http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20100929-change2-startol-a-masodik-kinai-urszonda-a-hold-vizsgalatara.html

Moonhoax-2: az Apollo-20 holdexpedíció

A sorozat előző részében - jó régen volt már - leginkább a holdraszállások tagadásával foglalkoztam. Most egy olyan történetet mutatok be, mely pont az ellenkezőjét állítja, ám az ismerttől jelentősen eltérő nézőpontból.

Csaknem másfél évvel ezelőtt találkoztam egy televíziós riport során a most bemutatott állításokkal. Majd jóval ezután, idén nyáron sikerült megszereznem az ezt tartalmazó újságcikk szkennelt változatát, és kissé ledöbbentem. Az itt meg nem nevezendő újság szerzője nagyrészt megőrzi objektivitását, a szövegben viszont többször is finoman jelzi véleményét, mintegy rásegítve az olvasót a mondanivaló "bekajálására". Hozzáteszem, ő is másodkézből szerezte a leírt információkat, melyben nem kevesebbet állítanak, hogy az Apollo-20 küldetés igazából a Holdra ment. Hogy ebben mi a furcsa vagy meglepő, máris kifejtem: felütve az Űrhajózási Lexikont vagy más komolyabb űrkutatási forrást, olvashatjuk, hogy az eredetileg 20 - egyesek szerint 21- küldetésre tervezett Apollo-programot 1970-ben a nixoni vezetés 17-re rövidítette költségvetési problémák és a vietnami háború miatt (1959-1973). Az utolsó emberes Hold-expedíció tehát 1972. decemberében megtörtént, ezt követően az Apollók már csak Föld-körüli pályán repültek. Ekkor állították pályára a sikeres Skylab-űrállomást is, mely lényegében a törölt küldetések egyikének hardvereiből (Saturn-V legfelső fokozata, holdkomp) lett megépítve. A laboratórium 1973. május 14 és 1979. július 11. között működött. 1975. júliusában megkezdődött az űrverseny enyhülése, amikoris a két versengő szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok végrehajtották első közös űrrepülésüket az Apollo-Szojuz (vagy Szojuz-Apollo, kinek hogy tetszik..) program során. Ennek részleteibe most inkább nem mennék bele, a lényeg, hogy a hivatalos források szerint az ekkor alkalmazott amerikai űrhajó viselte az Apollo-20 jelzést. És innentől kezdődik történetünk, melynek szülőatyja egy bizonyos William Rutledge. A ma Ruandában élő 78 éves úr a Bell Laboratories korábbi alkalmazottja, és nem mellesleg az USAF volt specialistája is. Rutledge 2007. áprilisa óta hozza nyílvánosságra "bizonyítékait" fotók, videók és egyéb dokumentumok formájában, melyek szerint '72 után is történt egy holdraszállás, igaz, titokban. Mi több, ez már a szovjetekkel közösen történt! Nézzük csak meg a küldetés állítólagos logóját (1.kép)! Máris két ismerős névvel találkozunk: az egyik maga Rutledge, a másik pedig Leonov. Az a Leonov, aki amellett, hogy elsőként hajtott végre űrsétát, ismerősnek tűnhet még pl. a Pózolj űrhajóssal! című bejegyzésből is. Ezek szerint a Szojuz-Apollo után az amerikaiak a szovjetek bevonásával még egy közös űrrepülést végeztek, de immár a Holdra. A küldetés célja a Hold túlsó oldalán található, Izsák Imre Gyuláról elnevezett kráter volt. Állítólag régebbi Apollo-repülések során készített fényképeken olyan, 3 és fél kilométeres hosszúságú, szivarszerű azonosítatlan objektum volt látható, mely érdekes célnak bizonyult (2.kép). Az Apollo-program innentől kezdve átkerült az USAF hatáskörébe, és a rakétákat sem Cape Canaveral-ről, hanem a Vandenberg-támaszpontról indították. Az Apollo-19 során az űrhajósok egy földi teszt során életüket vesztették, így a Apollo-20 legénysége érhette el elsőként a térséget 1976-ban. Viszont amit ott találtak, nem mindennapi volt: a titokzatos "óriásszivar"-ról kiderült, egy évmilliók óta a Holdon lévő földönkívüli űrhajó. Egy másik felvételen pedig egy furcsa, női holttestre emlékeztető alakzat látható, mely az elmondások szerint az idegen űrhajó pilótanője lehetett (3.kép). Ha jobban megnézzük a  fotót, akkor megállapítható, hogy az egy holdkomp belsejében készült. A szakértők azonban erősen kétségbe vonják a történet valóságalapját: Schuminszky Nándor szerint egyenesen lehetetlen lenne Vandenberg-ből emberes Hold-expedíciót indítani, hiszen egy ilyenhez Saturn-V vagy ahhoz hasonló nagyságú rakéta kellett, az ehhez való indítóállás pedig nincs meg a támaszponton. További gyenge pontja, hogy a felszínen talált, "holdvárosnak" elnevezett komplexum pontosan olyan területen található, amilyet az Apollo-17 (?) felvételein is láthatunk. Emellett tudjuk, hogy az Apollo-program a szovjetek leelőzését hivatott megvalósítani a hidegháborúban. Miért fogott volna össze hát a két nagyhatalom egy ilyen célért, ráadásul a katonai szervezetek szintjén? Ezt megtehette volna a NASA is a szovjetekkel. Mi több, Thomas O. Paine, az űrhivatal akkori vezetője levelekkel bombázta az oroszokat az együttműködés jegyében, ám abból nem lett semmi. Igazából mindez nem volt teljesen komoly részükről: az USA a holdraszállásokat egyedül, önerőből akarta megvalósítani, ezzel is kvázi beinteni vetélytársaiknak. Egy szó, mint száz: az Apollo-20 holdraszállása nem történt meg! Minden bizonnyal egy olyan, feltűnésre vágyó embert láthatunk Rutledge személyében, aki egyszerűen csak fel akarta kavarni az állóvizet maga és a holdprogram körül. Egyébként az, hogy a történet sokak által hihetővé, sőt meggyőzővé válik, az pusztán pszichológiai természetű: az emberek többsége ma már unalmasnak, érdektelennek tartja az űrkutatást. Szinte mindenki ismeri már Armstrongék történetét, amint "könnyedén" leszállnak a Holdra, tesznek néhány "kis lépést", kutatnak, majd visszajönnek. Azt is, hogy az Apollo-program később csendben elvesztette varázsát, ezáltal létjogosultságát is. Pontosan ezért volt szükség egy nem szokványos, kalandos történetre, amit még érdekesebbé tesz az "eltitkolt" jelző is, valamint két komoly szakember szerepe is - még ha talán Leonov jót is nevet az egészen... A "mesélő" még belesző egy-két érdekesebb szálat is a mondanivalóba, pl. az Apollo-19 váratlan földi tragédiáját is (vö. Apollo-1). Egyébként a nevezett cikk írója felhívja a figyelmet az Apollo-program hardvereinek mennyisége közti aránytalanságra, pl. egy Apollo-űrhajó hiányára. Ezek valószínűleg múzeumokban tekinthetők meg.
Írásom arra szolgált, hogy lehetőleg felvilágosítsam az űrkutatás iránt érdeklődőket, hogy nem kell, sőt nem is szabad mindent elhinni, ami izgalmas, és még hihetőnek is tűnik. Bár a leírtak ellenére is még számos kérdőjel marad a témával kapcsolatban, de remélem, ezek "megszüntetésére" alkalmasak lesznek az alábbi linkek:

- Apollo-20 (a történetről):  http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://amindenit.blog.hu/media/image/apollo20_resize_www.kepfeltoltes.hu_.jpg&imgrefurl=http://amindenit.blog.hu/2009/09/24/apollo_20&usg=__ScrBn5Mi5cklDYL0pETsxx-xQCs=&h=1310&w=1904&sz=1397&hl=hu&start=13&zoom=1&um=1&itbs=1&tbnid=L5y84ZF1K6oooM:&tbnh=103&tbnw=150&prev=/images%3Fq%3Dapollo-20%26um%3D1%26hl%3Dhu%26sa%3DN%26ndsp%3D20%26tbs%3Disch:1 (itt megtalálható képfájl formájában az említett cikk is, mely letölthető és elolvasható)
- Apollo-20 (a valóság, angolul): http://www.astronautix.com/flights/apollo20.htm
- Videó az állítólagos küldetésről: http://www.youtube.com/watch?v=Y3X5oucqQe4
- Űrhajózási Lexikon

Űrhadviselés 3. - Katonai űrhajók

Bár - szerencsénkre - a Star Wars és a hasonló alkotások világa még nem elevenedett meg és sokáig nem is fog , azért már nagyon régóta születnek olyan tervek, melyek kicsit mégis közelebb hozzák az  érzést.  A sorozat 3. részében azokról az űrhajókról és űrrepülőgépekről lesz szó, melyeket katonai céllal kezdtek fejleszteni. Meg fogunk lepődni, mennyi ilyen terv született meg...

Talán furcsának tűnhet, de az első katonai űrhajó terve kissé megelőzte korát: a náci Németországban már 1944. augusztusában napvilágot látott egy elképzelés, melynek megalkotói Eugene Sanger és Irene Bredt voltak (az 1. képen a jármű szélcsatornás tesztmodellje látható). Ez, az ún. Silbervogel (német, ezüstmadarat jelent) elnevezésű "űrrepülőgép" Sanger 1933-as rakéta-repülőgépének továbbfejlesztése. A tervek alapján az űreszköz sínpályáról indult volna, majd rakétahajtóművek segítségével eljutott volna a világűr határáig, ahonnan siklórepüléssel jutott volna a célpont fölé (pl. New York). Ott kioldotta volna 5 tonnás terhét, majd visszatért volna a starthelyre, ahol repülőgépként szállt volna le. Vagyis a gép nem egy tipikus űrsikló lett volna, hanem szuborbitális repülést végzett volna - némileg hasonlóan a Virgin magánűrhajóihoz. Ám a kezdeti kísérleteken nem jutott túl a program. Az egyre inkább fogyó erőforrások, valamint a túl hosszú fejlesztési idő gátat szabtak a megvalósításra. Hogy a németek mennyire álltak közel a megvalósításhoz technikailag, egyelőre nem tudni. Annyi azonban bizonyos, hogy az Egyesült Államokban is megmozgatta a politikusok és katonai vezetők fantáziáját a Silbervogel-ról szóló kb. 400 oldalas tanulmány, amikor a háború után eljutott hozzájuk.

Ennek alapján indulhatott el az '50-es években az X-sorozat, melynek során rakétarepülőgépek tesztjére került sor. A programban az USAF mellett a NASA is részt vett és vesz a mai napig. A széria számos tagját a NASA fejleszti, vagy legalábbis annak megrendelésére fejlesztik. Ilyen pl. a Lockheed-féle VentureStar (X-33), vagy a NASA irányítása alatt kifejlesztett és tesztelt Hyper-X (X-43). E két eszközről külön bejegyzést lehetne írni, így ezek ismertetését inkább tényleg későbbre hagynám (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hyper-X-nek csak egy "A" indexszel ellátott makettjét próbálták ki 2004. november 16-án, de azt sikerrel). Na de térjünk vissza a főtémához! Az X-sorozat számos tagját kipróbálták akkoriban, de mindezek közül az X-20, más néven Dynamic Soaring (Dinamikus Szárnyaló) - vagy Dyna-Soar -  bizonyult a legígéretesebbnek (2.kép). Az USAF által irányított projekt több részből állt, de mindegyikük közös célja egy többlépcsős rakétával - pl. Titan - indítandó szuborbitális űrsikló megalkotása lett volna. A kezdeti tervek egy 100 km-es magasságot elérő űreszközről szóltak, majd ennek továbbfejlesztéseként született meg később az X-20A  és -B eszközök terve. Ennek alapján egy 14,5 m hosszúságú, 6,34 m fesztávolságú és -üzemanyaggal együtt - 10,125 tonnás jármű jöhetett volna létre (A-változat esetén). Utóbbi már valódi űrrepülőgép lett volna, mellyel műholdak vizsgálatát, szükség esetén megsemmisítését lehetett volna elvégezni. E feladatot pilóta mögött helyet foglaló űrhajós űrsétával tehette volna meg. Továbbá felderítő feladatok, sőt nukleáris bomba ledobása is szerepelhetett volna egy-egy bevetés során.  A leghaladóbb elképzelés az X-20X nyomán adódott, melynél a jármű befogadóképességét 4 főre növelték, méretei is megnőttek. Így tulajdonképen alternatívát jelentett a Geminikkel szemben egy űrállomás kiszolgálására. A űreszköz így képességeit tekintve hasonló volt a 2003-as Orbital Space Plane (OSP, 3.kép) vagy a Lockheed-féle Crew Exploration Vehicle (CEV, 4.kép)  rendszerekhez, melyeket a mai űrsikló-flotta alternatívájaként javasoltak a NASA számára. Ennek ellenére a programot 1963-ban törölte Robert McNamara akkori védelmi miniszter, helyette indult meg a MOL fejlesztése.
A Szovjetunióban ilyen irányú űrrepülőgép-tervek nem készültek, űrhajókról viszont annál több! Mindegyik Szergej Koroljovnak, a szovjet űrkutatás atyjának nevéhez fűződik. 1962-ben megjelent tervében vázolta fel a ma is működő Szojuz-űrhajó tervét. Koroljov nagyon jól tudta, hogy tervei megvalósítása ügyében a pártvezetés helyett a Honvédelmi Minisztériumhoz kell fordulnia.  Ugyan a Szojuzt Hold-utazáshoz tervezte, még két további változatot is felvázolt: a Szojuz 7K-P (P=Perehvatcsik, elfogóvadász) és a 7K-R (R=Razvedcsik, hírszerző) altípusokat. A tervezet 1. változatában egy Szojuz-P űrhajó dokkolna egy Szojuz-V űrhajóval Föld-körüli pályán, utóbbi üzemanyaggal lenne feltöltve. Majd együtt műholdak felderítését végezhetnék el kb. 6000 km-es pályamagasságig. Amint az oroszok fülébe jutott, hogy az USAF 1963. december 10-én jóváhagyta a MOL-programot, a szovjet Légierő (Vojenno-Vozdusnije Szili, VVSz) és a Stratégia Rakéta Erők támogatni kezdték Koroljov elképzeléseit. Ám ekkorra a "Főkonstruktőr" figyelmét már a Voszhod-űrhajó és az N-1 (a sikertelen holdrakéta) tervei kötötték le. A katonai Szojuzok fejlesztését pedig "kiadta alvállalkozónak", a Dmitrij Kozlov vezette OKB-3 tervezőirodának, melyekel a munkát 1964-ben kezdték meg. A 7K-P kezdetben emberirányítású eszköz lett volna, mely műholdak megrongálására, megsemmisítésére, vagy Földre való visszahozatalára szolgált. A tervet azonban technikai nehézségek és a kozmonautákra leselkedő esetleges veszély miatt elvetették. Máris kifejtem bővebben: a sorozat előző részében már leírtam, hogy a Zenyiteknél automatikus önmegsemmisítő berendezést alkalmaztak, mely idegen beavatkozás esetén akkor is működésbe lép, ha a Szovjetunióból nézve nincs rádiókapcsolat a holddal. A szovjetek úgy gondolták, hogy az amerikai kémholdak is így működnek, ami működésbe lépve a beavatkozást végző űrhajóst súlyosan megsebesítené. A terv átdolgozása megtörtént, 7K-PPK néven (Pilotirujemij Perehvatcsik Korabl, Emberirányítású Elfogóvadász Űrhajó). Ennél már űrséta nélkül is elvégezhetők lettek volna a feladatok. A műholdat optikai és egyéb berendezésekkel vizsgálhatták volna meg, ezt követően kb. 1 kilométerre eltávolodva, onnan 8 kis rakéta segítségével szétlőhették volna. A fejlesztések lassúsága miatt ez a projekt is lapátra került 1965. március 1-én. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy legnagyobb vetélytársának, a korábban az Almaz-űrállomások kapcsán már bemutatott Vlagyimir Cselomejnek két elfogóvadász-műhold  tesztpéldánya, a Poljot-1 és 2 sikeresen vizsgázott. Újabb tervre volt tehát szükség Koroljovék részéről, ez lett a Szojuz-R (5.kép). Ez lényegében egy "mini űrállomás" lett volna, az orbitális modult (11F71) egy 7K-altípus alapján megépített Szojuz alkotta volna, ám ennél a visszatérő és orbitális egység helyett egy raktár kapott volna helyet, fedélzetén fotófelderítő berendezések is lettek volna. A "kiszolgáló jármű" szerepét egy 7K-TK 11F72-es típusú Szojuz tölthette volna be, melyet minden, a dokkoláshoz szükséges hardverrel - dokkolóradar, dokkolóegység, stb.- elláttak. Ezzel kapcsolatban egy érdekesség: 1967. novemberében sikeresen végrehajtották a világ első automatikus dokkolási kísérletet a Kozmosz-186 és -188 űrhajókkal (6. kép). A hatalmas világszenzációnak számító művelettel kapcsolatban olyan képeket hoztak nyílvánosságra, melyeken a Szojuz-R elemeihez hasonló eszközök szerepelnek, holott a kísérletben már 7K-OK 11F72 típusú Szojuzok szerepeltek. Azonban ez akkor még titoknak számított, ezért történhetett minden a leírt módon...
A Szojuz-R elfogadásra került, megkezdődött a program részleteinek kidolgozása. Időközben Cselomej érthetetlen módon mégis felhatalmazást kapott Nyikita Hruscsov akkori szovjet vezetőtől az Almazok fejlesztésére 1964. október 14-én - két nappal Hruscsov leváltása előtt! Ám 1966. januárjában váratlan dolog történt, Koroljov elhunyt. Cselomej kihasználva az alkalmat, ellenfele projektjét érvénytelenítette, és a sajátját tette helyébe úgy, hogy tovább használta a 11F71 indexet. Kozlov pedig tovább folytatta a 7K-TK fejlesztését, immár Cselomej felügyelete és irányítása alatt. Ez töltötte volna be az Almaz kiszolgáló űrhajójának szerepét a TKSz elkészültéig. Ám mint tudjuk, utóbbi sosem áll szolgálatba.
Az USAF napjainkban is tesztelt egy űrsiklót, mely az X-37B sorozatszám alatt futott. A 2010. április 22-én végrehajtott teszt során a gép első tesztpéldányát, az Orbital Test Vehicle-1-et (OTV, orbitális tesztjármű, 7. kép) próbálták ki. Az automatikus űrsiklót a floridai Cape Canaveral-ről indították Atlas-V rakétával (V=római ötös!), majd leszállása Vandenberg-légitámaszponton történt, Kaliforniában. Az eredetileg NASA-projekt sokakban keltett és kelt nyomasztó érzést, hiszen a tervek alapján a katonai űrsikló a Dyna-Soar és a Space Shuttle kedvezőbb tulajdonságait is örökölni fogja, vagyis képes lesz műholdak megközelítésére, javítására, vagy akár megrongálására is.Így jogosan tekinthető a világűr militarizálására irányuló törekvések megnyilvánulásának.

Hamarosan jövök a következő résszel!


Lásd még:

-Katonai Szojuzok: http://www.google.hu/imgres?imgurl=http://kiskun.mcse.hu/files/images/schumi/cikkek/031005_katonaiszojuzok/3-soyuzr.jpg&imgrefurl=http://kiskun.mcse.hu/cikkek/20031005_3.html&usg=__Tj7gom-iZ7nr5NKX-gwCBIgitvs=&h=309&w=500&sz=31&hl=hu&start=16&zoom=1&um=1&itbs=1&tbnid=AO8INI70deryxM:&tbnh=80&tbnw=130&prev=/images%3Fq%3Dsoyuz-r%26um%3D1%26hl%3Dhu%26tbs%3Disch:1
- Az X-37B tesztje: http://www.urvilag.hu/a_nemzetbiztonsagert/20100423_az_x37b_titkos_elso_kuldetese

- A Dyna-Soar: http://www.astronautix.com/craft/dynasoar.htm

  PS: a bejegyzésben Sanger neve a szövegszerkesztő hibájából nem helyesen szerepel: A tudós nevében "umlaut-á"-nak kéne lennie "a" helyett, így a német nyelv szabályai alapján "zénger" a helyes kiejtés.

Elindult Kína 2. holdszondája

Míg az Egyesült Államok Hold-programja igencsak megrekedt, addig Kínában ugyanez a folyamat pozitív irányba látszik haladni. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma 13 óra előtt nem sokkal elstartolt az ország második holdszondája, a Chang'e-2 (az időpont magyar idő szerint értendő). A dátum nem véletlen: ma van a kínai kommunizmus fennállásának 61. évfordulója, ennek köszönhetően az egyébként titkos űrkomplexum most látogatókat is fogadott. Az űreszköz egy CZ-3C hordozóval indult útjára a Hszicsang űrközpontból. Az eredetileg a Chang'e-1 tartalékának készült szonda feladata a későbbi leszállást végző küldetések számára fog lehetséges leszállóhelyeket keresni. A szonda közvetlen pályán fog utazni a Holdhoz, ami annyit jelent, hogy holdirányú pályára állás előtt nem áll ún. parkolópályára bolygónk körül, hanem azonnal elindul uticélja felé. A nagyobb teljesítményű rakétának köszönhetően rövidebb idő alatt eléri a Holdat, ahol 100 km-es magasságú poláris pályára fog állni. A tervek alapján ezt majd 15 km-esre fogják csökkenteni, melyről még nagyobb felbontású felvételek készíthetők.
Elődje 2007. október 24-én indult, és egészen 2009. március 1-ig végzett feladatokat kísérőnk körül, eredményeiről sajnos kevés került napvilágra. Ehhez képest a Chang'e-2 startja nagyon hamar megtörtént, hiszen ilyen szempontból másfél év gyakorlatilag nem számít soknak. És a kínai Hold-roham még tovább fog folytatódni, ha lehet hinni a hivatalos közleményeknek: a tervek szerint 2013-ban indulna a Chang'e-3, mely már sima leszállást hajtana végre, majd ezt követné a sorozat 4. tagja, mely már mintahozó küldetés lenne. Ennek indítására még nincs kijelölt dátum. Mivel a mostani űreszköz egy tartalék, tehát az eredetivel közel vagy teljesen egyező műszerezettségű, ezért talán mondhatnám, hogy nincs új a nap alatt. Mindezt megerősíti, hogy ennek fényében most sem várhatunk többet a későbbi felvételek és adatok publikálása terén. Na de ne legyünk ünneprontók, se rosszmájúak. Örüljünk annak, hogy Holdunk kutatása nem lanyhult annak ellenére sem, hogy a NASA kénytelen lemondani róla. Sőt, ha lehet ilyet mondani, akkor ez még csak a kezdet...


Lásd még:
- Közlemény a holdszonda indításáról az Űrvilágon:  
  http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben/20101001_elindult_a_masodik_kinai_holdszonda
- Chang'e-2 (Wikipedia): http://en.wikipedia.org/wiki/Chang%27e_2
- Hír a startról a Cydonián: http://cydonia.blog.hu/2010/10/01/elindult_a_chang_e_2