Szenteste a Hold körül

„És ezzel búcsúzik az Apollo–8 legénysége, jó éjt, sok szerencsét, boldog karácsonyt és Isten áldását kívánva mindenkinek, mindenkinek a drága Földön.”

Frank Borman, az Apollo-8 parancsnoka így köszönt el a TV-nézőktől, miután a legénység a Bibliából olvasott fel.

A keresztény emberek többsége a szentestét otthon, családi körben tölti. Akadnak persze olyan esetek is, amikor a karácsonyi ünneplés különleges helyszíneken történik – például a Holdnál. Most egy ilyen esemény történetét osztanám meg az Olvasóval, hiszen ma 44 éve, hogy az emberiség első ízben elérte a Holdat.

1968-ban járunk, az Egyesült Államokban. Az ország és nagy riválisa, a Szovjetunió között kiélezett küzdelem folyik a Hold eléréséért. Az űr-versenyben kezdetben a szovjetek jeleskedtek, ám ekkorra a két fél már fej-fej mellett halad. Az amerikai űrhivatal (NASA) utasítást kap a vezetéstől, miszerint a Holdra szállási programot (Apollo-program) át kell szervezni és fel kell gyorsítani. A történet elég bonyolult, a részletek megismeréséhez további háttérismeretek szükségesek, ezért ezek fejtegetését most szándékosan mellőzöm. A soron következő Apollo-8 küldetés űrhajósai még nem kerülték volna meg a Holdat, azonban a hírszerzés (CIA) olyan információkat közölt az ellenfél Hold-programjáról, melyeket a győzelem érdekében érdemes volt figyelembe venni. Bár a szovjet fejlesztések a belső ellentétek, a műszaki és pénzügyi problémák miatt igencsak akadoztak, volt egy  olyan alkalom, amikor komolyan ráijesztettek a NASA szakembereire:  1968 márciusában a Zond-4 automatikus űrhajó műszerekkel a fedélzetén elindult a Holdhoz , hogy aztán az égitestet megkerülve visszatérjen. A kísérlet „mellékterméke” volt, hogy sikerült egy ideig elhitetni a NASA-val, hogy a Hold-versenyben is lemaradnak. Ennek oka egy távközlési kísérlet volt, melynek során a Zond-4-ről orosz nyelvű beszédet fogtak, melynek során két szovjet űrhajós beszélgetett egymással. Az amerikaiak azt gondolták, hogy az ellenfél űrhajósai hamarabb érnek a Hold térségébe, mint ők. Ám mint kiderült, az egész vaklárma volt, a Zond fedélzetén nem tartózkodott személyzet. Ezt követően a Zond-5 is automatikusan repült, de már teknősökkel és egyéb élőlényekkel a fedélzetén. Ha ez a repülés teljesen sikerült volna, a következő egy Zond-repülés lett volna. Ezután született a döntés, hogy az Apollo-8 végezzen egy ehhez hasonló Hold-kerülő repülést, három asztronautával a fedélzeten, megelőzve a konkurenciát. Az űrhivatalnál akkor érvényben lévő ún. legénység-rotációs rendszer alapján a soron következő űrrepülés személyzete a három  repüléssel azelőtti küldetés tartaléka lesz. - a szabályt számos alkalommal felrúgták. Így a feladat végrehajtása Frank Borman, James Lovell és William Anders űrhajósokra. A parancsnok Borman volt. A küldetés 1968. december 21-én indult Floridából a világ leghosszabb és – akkor – legerősebb rakétája, egy Saturn-5 tetején (1.kép). December 24-én az űrhajó pályára állt a Hold körül, hogy 10 keringést követően utasai visszatérjenek a Földre. Ezzel a repüléssel az Egyesült Államok átvette a vezetést a Hold-versenyben, és gyakorlatilag meg is nyerték, ugyanis a Szovjetunió letett az emberes Holdra szállás megvalósításáról. A sors fintora, hogy a személyzet egyik tagja,  Lovell később az ominózus Apollo-13 misszió parancsnoka lett.

Az Apollo-8 három űrhajóssal elindult a Holdhoz, hogy az égitest körül pályára álljon, ott fényképeket készítsen, majd 10 keringés megtételét követően visszatérjen a Földre. Eredetileg az Apollo-8 csak egy Föld körüli tesztrepülés lett volna, ám a szovjetek 1968 decemberére tervezett emberes Hold-kerülésükkel akartak előnyre szert tenni, ezért volt szükség a tervek módosítására. Az űrhajó még nem vitt magával leszállóegységet, azt csak a következő misszióknál alkalmazták. Az űrhajó (parancsnoki egység) pilótája, James Lovell később az első Holdra szállást végrehajtó Apollo-11 tartalék személyzetének parancsnoka lett - Michael Collins-szal helyet cseréltek betegség miatt. A legénység-rotációs rendszer miatt ő vezette volna az Apollo-14 missziót, ám egészségügyi okokból Lowell-t és csapatát (Fred Haise-t és John Swigert-et) indították útnak az Apollo-13 útja során 1970. április 11-én. Mint tudjuk, az egyik fedélzeti oxigéntartály felrobbanása miatt a Holdra szállás meghiúsult, és az űrhajósok élete is veszélyben forgott. De a legénység és a rengeteg szakember megfeszített munkájának és összefogásának köszönhetően a Hold megkerülése és a néhány napos visszaút után az asztronauták túlélték a „szerencsés kudarc”-ként emlegetett utazást.  

       

Az űrhajósok a Szentestét tehát a Hold körül keringve, az űrhajóban töltötték, miközben többször kapcsolatba léptek a houstoni irányító központtal.  Egy ilyen alkalommal a Teremtés Könyvéből is olvastak fel a TV-nézők szeme láttára, továbbá számos felvételt készítettek a Földről és a Holdról. Az egyik ilyen kép – melyet e cikkhez is mellékelek az űrhajósok aláírásával – akkoriban bejárta a világsajtót (2.kép). Ezen a távoli Föld és kísérőnk egy részlete látható, amint az űrhajó – bolygónkról nézve – csaknem „mögötte” van. Talán ez a felvétel adja vissza leginkább azt az érzést, mely szerint csodálatos kék bolygónk tényleg csak egy törékeny „lebegő sárgolyó” a végtelen Univerzumban (ahogy Lovell öntötte szavakba:…félelmetes ez az itteni végtelen magány, azt juttatja eszedbe, amit hátrahagytál a Földön. Innen nézve a Föld egy hatalmas oázis az űr végtelenjében…”). A képet főleg a korabeli környezetvédő mozgalmak használták kampánykellékként.

 A világűrből nézve minden lakója egyenlőnek tűnik, nincsenek országhatárok. Talán hasonló érzés foghatta el azokat is, akik megtekintették az azóta már nem működő Spirit marsjáró képét, melyen a Föld halvány pöttyként látszik a Mars egén (3. kép). Azonban nekünk, mint legfejlettebb lakóinak kötelességünk vigyázni Földünkre, hiszen itt nem az ember az egyetlen faj. Ám saját érdekünk is a Föld megóvása, mert minden egyes változása visszahat az emberiségre is. Viszont bolygónk sem örök életű, évmilliárdok múlva elpusztulhat a Nappal együtt, Ez még nagyon sokára lesz, de bármikor bekövetkezhetnek olyan változások, melyek az embert végérvényesen a Föld elhagyására kényszeríthetik. Ekkor az egyetlen esélyt az űrhajózás jelentheti utódaink számára. Addig is nagyon sok teendőnk van mind a világűrben, mind planétánkon. Az emberiség kozmikus követei, az űrhajósok feladata továbbra is az, hogy jelenlétükkel növeljék mozgásterünket a Világmindenségben. Megszerezzék az ehhez szüksége tudást, tapasztalataikat megosszák és érthetővé tegyék számunkra: mindannyian kisebb-nagyobb mértékben tehetünk és felelősséggel tartozunk az emberiség és bolygónk sorsának alakulásáért. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden földlakónak boldog és békés karácsonyi ünnepeket!