Most következő sorozatomban az eddigiektől némileg eltérő témát fogok bemutatni, hiszen most nem a polgári űrtevékenységről lesz szó, mint eddig. A 1.részben a hidegháború két elvetélt projektjéről fogok írni, melyek bár rövid életűek voltak, meghatározták a polgári űrprogramok alakulását is.
A hidegháború kellős közepén járunk, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok fegyvert fegyverre halmoz, ugyanakkor kölcsönösen figyelik egymást. Ennek hagyományos módja a helyszínre kiküldött ügynökök által valósul meg, másik pedig a kémrepülőgépekről történő hírszerzés formájában. E kettőnek azonban megvannak a korlátai és veszélyei: egyrészt nagy a lebukás veszélye, és utána szegény kémnek - rosszabb esetben - már mindegy lesz.. Másrészt egy kémrepülőgép sérti az adott ország légterét, ami jogilag aggályos. Ellenben van egy 3. lehetőség is, aminek ilyen kockázatai nincsenek: a világűrből történő megfigyelés kémműholdak segítségével. Mivel a világűr elvileg minden országé, ezáltal nem jogsértő az ilyen tevékenység, másrészt ezek "harcképtelenné" tétele sokkal nehezebb, mint az említetteké. Éppen ezért a két szuperhatalom meg is kezdte saját kémholdjainak gyártását, amiből később egész sorozatok készültek el. Az USA-ban például ezidőtájt kezdődött meg a KH-műholdak pályafutása. A KH az angol KeyHole, vagyis kulcslyuk rövidítése, de aki könnyebben megjegyzi, annak javaslom a KémHold szót... Sorra készültek a különböző KH-műholdak, egyre fejledtebb változatokkal és alszériákkal. Időközben a Légierő (USAF) próbálkozott olyan újrafelhasználható járművek fejlesztésével is, melyekkel meg lehetett közelíteni és - szükség esetén - semmisíteni az ellenséges szatelliteket. Ilyen volt az 1957. októberében indított X-20 DynaSoar (Dynamic Soaring, dinamikus szárnyaló) projekt is, melyet többszöri változtatást követően végül 1963.decemberében leállítottak (erről és a kémholdakról későbbi bejegyzésekben írok majd). Ehelyett az USAF egy új űreszköz fejlesztésébe kezdett, melynek fedélzetén űrhajósok tartózkodhatnának hosszabb ideig, ezalatt felvételeket készíthetnének a Földről, elsősorban a Keleti Blokk országairól, információkat szerezve ezzel az ott történő esetleges militarista tevékenységekről. Ez lett a MOL (Manned Orbital Laboratory, emberes keringő laboratórium)-program, mely érdekes módon a DynaSoar törlésének napján vált hivatalossá (1963. december. 10.). A projekt során 7 űrállomást bocsátottak volna fel - ebből az első kettő csak tesztrepülést végzett volna - , melyek poláris vagy napszinkron pályán keringtek volna 40 napig - nem számítva az 1966-os próbarepülést. Az állomásról egy speciális Gemini-kapszula (Gemini-B) szolgált volna visszatérő egységként (a kezdeti tervekben ez még nem szerepelt). Mivel ez csak két fő szállítására volt alkalmas, így a MOL is kétfős lett volna. A dizájn jópárszor változott, végül egy 21,92 m hosszú és 3,05 m átmérőjű henger alakú orbitális egység képe körvonalazódott, melyhez a Gemini a hőpajzssal ellátott felével - az "aljával"- csatlakozott. A Geminit éppen ezért úgy alakították ki, hogy a legénység beszállását segítő legénységi átjárót erre az oldalra szerelték fel. Bár sok adat még ma is titkos, azt lehet tudni, hogy a fedélzeten kamerákat, radart és egy nagyméretű tükrös teleszkópot (relfektort) helyeztek el. Az űrállomáson a legénység tiszta oxigént lélegzett volna be, de az Apollo-1 váratlan tragédiája miatt ezt hélium-oxigén keverékre változtatták. A MOL-programot beillesztették a KH-sorozatba 10. sorszámmal, emellett megkapta a Dorian fedőnevet is. 1966.november 3-án végre sor került az első tesztrepülésre Cape Canaveral-ről, az LC-40 indítóállásról egy Titan IIIC-9-es hordozórakétával. Ekkor még nem egy "valódi" MOL-orbitális egységet indítottak, ekkor az űrállomást egy Titan II rakéta hajtóanyagtartálya képviselte. A "MOL-mockup" a hordozó felső fokozata helyére volt elhelyezve (később a NASA hasonló módon állította pályára a sikeres Skylab-űrállomást is, a Saturn-V legfelső lépcsője helyén). A Gemini-B kapszula helyett pedig a korábban már repült Gemini-2-t használták fel. Érdekesség, hogy az űrsiklókig az egyetlen űreszköz, amely többször is megjárta a világűrt, a Gemini-2 kapszulája volt, bár akkor is emberek nélkül. A teszt sikerrel járt, a Geminit az Atlanti-óceán déli részén halászták ki. Meg is történt három űrhajóscsoport kijelölése a programra. Azonban a programot 1969-ben törölte Melvin L. Laird, az akkori védelmi miniszter. Döntését egyrészt a magas költségekkel indokolta: a program leállításakor 1 milliárd dollárnál jártak a fejlesztési költségek, ugyanakkor az egész (!) projektre mindössze 300 millió lett elkülönítve. Másfelől a személyzetet nem igénylő kémholdak már akkor elérték, vagy adott esetben túlteljesítették a MOL képességeit. Ekkor már csak 14 űrhajós volt tagja a projektnek, közülük a 35 évesnél fiatalabbaknak a NASA felajánlotta átvételüket a polgári űrprogramokba. Pontosan heten tartoztak az említett korcsoportba, és mindannyian éltek is a lehetőséggel. Később ők az űrsikló-programban repülhettek is. Egyikük, Richard Harrison Truly a NASA igazgatói tisztségét töltötte be 1989 és 1992 között.
A versengés másik pólusán, a Szovjetunióban kissé másképp alakultak a dolgok a katonai űrállomások terén. Mikor már tudták, hogy elvesztették a Hold eléréséért folyó versenyt, azonnal űrállomások fejlesztésébe kezdtek. Igaz, már jóval korábban is születtek tervek ilyen űreszközök megépítésére, azonban ezek építése akkor még nem kapott zöld jelzést. A katonai űrállomásprogram hivatalosan 1971 után indult el Almaz néven (a szó gyémántot jelent). A szovjetek, hogy projektjük teljesen titokban maradjon, beépítették a civil Szaljut-programba. Éppen ezért történhetett meg, hogy az 1. Almaz Szaljut-2 néven indult Bajkonurból 1973. április 4-én Proton-hordozórakétával. Azonban a rakéta hibájából maga az űrállomás is megsérült, a benne lévő levegő kiszökött (az űreszköz dehermetizálódott). Így a legénységet már nem is indíthatták el a fedélzetre. Az állomás 1973. május 28-án belépett bolygónk légkörébe és elégett. A következő ilyen űreszköz a Szaljut-3 volt, melyet végre sikeresen pályára állítottak 1974. június 24-én. A legénységet a Szojuz-14 fedélzetén juttatták az állomásra. A váltás a Szojuz-15 űrhajóval érkezett volna, de azzal nem tudtak dokkolni a Szaljut-3-hoz. Ennek ellenére az ott készített fotóanyag és a személyzet is visszajutott a Földre '74. szeptember 23-án. Az állomáson kipróbáltak egy mini-gépágyút, állítólag egy műholdon vizsgálták meg hatását. Az űreszköz bolygónk atmoszférájában semmisült meg 1975. jan. 24-én. A következő Almaz 1976. jún. 22-én startolt Szaljut-5 néven. 3 űrhajó látogatta: a Szojuz-21, -23 és 24. Igazából ezek közül talán az utolsó látogatásnál nem történt baj. A Szojuz-23 visszatérésekor a legénység akarata ellenére szokatlan manővert hajtott végre: egy tóra szállt le, ezzel az első ilyen Szojuz volt. Az űrállomás 1977. aug. 8-án lépett be a légkörbe. Ez volt az utolsó Almaz-állomás. A program leállításában komoly szerepett játszott annak sikertelensége, továbbá ugyanaz, ami a MOL-program leállításához is vezetett (l. műholdak teljesítménye). Az Almaz-program gondolata egyébként Vlagyimir Cselomej nevéhez fűződik, aki a Proton-rakéták kifejlesztésében is szerepet játszott, emellett a közte és Szergej P. Koroljov között folyó örökös versengés vezetett - részben - ahhoz, hogy nem léphessen szovjet ember a Holdra. Koroljov halála után felsőbb utasításra beépítették a programba az általa kifejlesztett Szojuzokat kiszolgáló űrhajóként. Cselomej egyébként tervezett utánpótlás szállítására szolgáló űreszközt TKSz néven, mely az Almazokra fel is került, visszatérő kapszuláját (VA vagy Merkur) a "kutatási" anyag visszajuttatására használták. Ez, a Leonov (vö. Bercis sorozat) által "A mi Apollónk"-ként aposztrofált űrhajó látható a mellékelt képen is, az állomás napelemeitől balra. Kissé meglepőnek hangzik, de az utolsó TKSz-ek repülésének 2001-ben lett vége. Miért is írom ezt? Azért, mert a Mir űrállomás számos modulját ebből alakították ki, az űrállomás pedig ekkor semmisült meg. Sőt, továbbmegyek a gondolattal: az ISS legelső modulja, a Zarja is bizonyos szempontból a TKSz leszármazottjának tekinthető! Cselomej később utasítást kapott az Almazok átalakítására oly módon, hogy azok a Szojuzok fogadására is alkalmasak legyenek. Ez meg is történt, így el lehetett azokat bújtatni a Nyugat által csak DOS (Durable Orbital Station, tartósan keringő állomás)-ként megnevezett Szaljut-programba. Így viszont a TKSz ember szállítására nem lett alkalmas, az erre vonatkozó munkálatok jelentős csúszást szenvedtek. Szintén külön elnevezéssel illetik az Almaz-sorozatot is, ez pedig az OPS (Orbital Piloted Station, keringő vezérelt állomás). Az Almazt a Szaljuttól, mint polgári programtól lényegében az alkalmazott berendezések és a TKSz jelenléte különböztették meg (ez utóbbi csak papíron tett különbséget, hiszen az Almazokat mindvégig Szojuzok szolgálták ki, a legelső TKSz a tipikusan polgári célú Szaljut-6-ot látogatta meg Kozmosz-1267 néven).
A program törlését követően a '80-as években mégis újjáéledt, bár nem a korábbi formájában. Most már olyan polgári célú műholdak kapták ezt a nevet, melyek az amerikai Landsat-sorozathoz hasonlóan a Föld megfigyelésével foglalkoztak, utóbbitól eltérően azonban radaros letapogatással működtek - hasonlóan az európai ERS-műholdakhoz (vö. utolsó Balaton-fotó az aktuális bejegyzésben). A sorozat 4. tagja, az Almaz-2 sajnos már nem került Föld-körüli pályára. Azonban ne higgyük, hogy ezzel véget is ért az Almaz-TKSz féle szappanopera. Ugyanis a hajdani űrhajóra különböző űripari cégek csaptak le, hogy azt az űrturizmusban hasznosítsák. Ilyen például az Excalibur Almaz konzorcium is, de mint a hozzá hasonló kísérletezők, ők sem tudtak még kézzelfogható eredményeket felmutatni.
Hát, azt hiszem a két projektről most ennyi, amit írhattam egy bejegyzés keretein belül. Hamarosan jövök a sorozat következő részével, de addig is a téma iránt mélyebben érdeklődőknek javaslom az alábbi anyagok megtekintését:
A hidegháború kellős közepén járunk, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok fegyvert fegyverre halmoz, ugyanakkor kölcsönösen figyelik egymást. Ennek hagyományos módja a helyszínre kiküldött ügynökök által valósul meg, másik pedig a kémrepülőgépekről történő hírszerzés formájában. E kettőnek azonban megvannak a korlátai és veszélyei: egyrészt nagy a lebukás veszélye, és utána szegény kémnek - rosszabb esetben - már mindegy lesz.. Másrészt egy kémrepülőgép sérti az adott ország légterét, ami jogilag aggályos. Ellenben van egy 3. lehetőség is, aminek ilyen kockázatai nincsenek: a világűrből történő megfigyelés kémműholdak segítségével. Mivel a világűr elvileg minden országé, ezáltal nem jogsértő az ilyen tevékenység, másrészt ezek "harcképtelenné" tétele sokkal nehezebb, mint az említetteké. Éppen ezért a két szuperhatalom meg is kezdte saját kémholdjainak gyártását, amiből később egész sorozatok készültek el. Az USA-ban például ezidőtájt kezdődött meg a KH-műholdak pályafutása. A KH az angol KeyHole, vagyis kulcslyuk rövidítése, de aki könnyebben megjegyzi, annak javaslom a KémHold szót... Sorra készültek a különböző KH-műholdak, egyre fejledtebb változatokkal és alszériákkal. Időközben a Légierő (USAF) próbálkozott olyan újrafelhasználható járművek fejlesztésével is, melyekkel meg lehetett közelíteni és - szükség esetén - semmisíteni az ellenséges szatelliteket. Ilyen volt az 1957. októberében indított X-20 DynaSoar (Dynamic Soaring, dinamikus szárnyaló) projekt is, melyet többszöri változtatást követően végül 1963.decemberében leállítottak (erről és a kémholdakról későbbi bejegyzésekben írok majd). Ehelyett az USAF egy új űreszköz fejlesztésébe kezdett, melynek fedélzetén űrhajósok tartózkodhatnának hosszabb ideig, ezalatt felvételeket készíthetnének a Földről, elsősorban a Keleti Blokk országairól, információkat szerezve ezzel az ott történő esetleges militarista tevékenységekről. Ez lett a MOL (Manned Orbital Laboratory, emberes keringő laboratórium)-program, mely érdekes módon a DynaSoar törlésének napján vált hivatalossá (1963. december. 10.). A projekt során 7 űrállomást bocsátottak volna fel - ebből az első kettő csak tesztrepülést végzett volna - , melyek poláris vagy napszinkron pályán keringtek volna 40 napig - nem számítva az 1966-os próbarepülést. Az állomásról egy speciális Gemini-kapszula (Gemini-B) szolgált volna visszatérő egységként (a kezdeti tervekben ez még nem szerepelt). Mivel ez csak két fő szállítására volt alkalmas, így a MOL is kétfős lett volna. A dizájn jópárszor változott, végül egy 21,92 m hosszú és 3,05 m átmérőjű henger alakú orbitális egység képe körvonalazódott, melyhez a Gemini a hőpajzssal ellátott felével - az "aljával"- csatlakozott. A Geminit éppen ezért úgy alakították ki, hogy a legénység beszállását segítő legénységi átjárót erre az oldalra szerelték fel. Bár sok adat még ma is titkos, azt lehet tudni, hogy a fedélzeten kamerákat, radart és egy nagyméretű tükrös teleszkópot (relfektort) helyeztek el. Az űrállomáson a legénység tiszta oxigént lélegzett volna be, de az Apollo-1 váratlan tragédiája miatt ezt hélium-oxigén keverékre változtatták. A MOL-programot beillesztették a KH-sorozatba 10. sorszámmal, emellett megkapta a Dorian fedőnevet is. 1966.november 3-án végre sor került az első tesztrepülésre Cape Canaveral-ről, az LC-40 indítóállásról egy Titan IIIC-9-es hordozórakétával. Ekkor még nem egy "valódi" MOL-orbitális egységet indítottak, ekkor az űrállomást egy Titan II rakéta hajtóanyagtartálya képviselte. A "MOL-mockup" a hordozó felső fokozata helyére volt elhelyezve (később a NASA hasonló módon állította pályára a sikeres Skylab-űrállomást is, a Saturn-V legfelső lépcsője helyén). A Gemini-B kapszula helyett pedig a korábban már repült Gemini-2-t használták fel. Érdekesség, hogy az űrsiklókig az egyetlen űreszköz, amely többször is megjárta a világűrt, a Gemini-2 kapszulája volt, bár akkor is emberek nélkül. A teszt sikerrel járt, a Geminit az Atlanti-óceán déli részén halászták ki. Meg is történt három űrhajóscsoport kijelölése a programra. Azonban a programot 1969-ben törölte Melvin L. Laird, az akkori védelmi miniszter. Döntését egyrészt a magas költségekkel indokolta: a program leállításakor 1 milliárd dollárnál jártak a fejlesztési költségek, ugyanakkor az egész (!) projektre mindössze 300 millió lett elkülönítve. Másfelől a személyzetet nem igénylő kémholdak már akkor elérték, vagy adott esetben túlteljesítették a MOL képességeit. Ekkor már csak 14 űrhajós volt tagja a projektnek, közülük a 35 évesnél fiatalabbaknak a NASA felajánlotta átvételüket a polgári űrprogramokba. Pontosan heten tartoztak az említett korcsoportba, és mindannyian éltek is a lehetőséggel. Később ők az űrsikló-programban repülhettek is. Egyikük, Richard Harrison Truly a NASA igazgatói tisztségét töltötte be 1989 és 1992 között. A versengés másik pólusán, a Szovjetunióban kissé másképp alakultak a dolgok a katonai űrállomások terén. Mikor már tudták, hogy elvesztették a Hold eléréséért folyó versenyt, azonnal űrállomások fejlesztésébe kezdtek. Igaz, már jóval korábban is születtek tervek ilyen űreszközök megépítésére, azonban ezek építése akkor még nem kapott zöld jelzést. A katonai űrállomásprogram hivatalosan 1971 után indult el Almaz néven (a szó gyémántot jelent). A szovjetek, hogy projektjük teljesen titokban maradjon, beépítették a civil Szaljut-programba. Éppen ezért történhetett meg, hogy az 1. Almaz Szaljut-2 néven indult Bajkonurból 1973. április 4-én Proton-hordozórakétával. Azonban a rakéta hibájából maga az űrállomás is megsérült, a benne lévő levegő kiszökött (az űreszköz dehermetizálódott). Így a legénységet már nem is indíthatták el a fedélzetre. Az állomás 1973. május 28-án belépett bolygónk légkörébe és elégett. A következő ilyen űreszköz a Szaljut-3 volt, melyet végre sikeresen pályára állítottak 1974. június 24-én. A legénységet a Szojuz-14 fedélzetén juttatták az állomásra. A váltás a Szojuz-15 űrhajóval érkezett volna, de azzal nem tudtak dokkolni a Szaljut-3-hoz. Ennek ellenére az ott készített fotóanyag és a személyzet is visszajutott a Földre '74. szeptember 23-án. Az állomáson kipróbáltak egy mini-gépágyút, állítólag egy műholdon vizsgálták meg hatását. Az űreszköz bolygónk atmoszférájában semmisült meg 1975. jan. 24-én. A következő Almaz 1976. jún. 22-én startolt Szaljut-5 néven. 3 űrhajó látogatta: a Szojuz-21, -23 és 24. Igazából ezek közül talán az utolsó látogatásnál nem történt baj. A Szojuz-23 visszatérésekor a legénység akarata ellenére szokatlan manővert hajtott végre: egy tóra szállt le, ezzel az első ilyen Szojuz volt. Az űrállomás 1977. aug. 8-án lépett be a légkörbe. Ez volt az utolsó Almaz-állomás. A program leállításában komoly szerepett játszott annak sikertelensége, továbbá ugyanaz, ami a MOL-program leállításához is vezetett (l. műholdak teljesítménye). Az Almaz-program gondolata egyébként Vlagyimir Cselomej nevéhez fűződik, aki a Proton-rakéták kifejlesztésében is szerepet játszott, emellett a közte és Szergej P. Koroljov között folyó örökös versengés vezetett - részben - ahhoz, hogy nem léphessen szovjet ember a Holdra. Koroljov halála után felsőbb utasításra beépítették a programba az általa kifejlesztett Szojuzokat kiszolgáló űrhajóként. Cselomej egyébként tervezett utánpótlás szállítására szolgáló űreszközt TKSz néven, mely az Almazokra fel is került, visszatérő kapszuláját (VA vagy Merkur) a "kutatási" anyag visszajuttatására használták. Ez, a Leonov (vö. Bercis sorozat) által "A mi Apollónk"-ként aposztrofált űrhajó látható a mellékelt képen is, az állomás napelemeitől balra. Kissé meglepőnek hangzik, de az utolsó TKSz-ek repülésének 2001-ben lett vége. Miért is írom ezt? Azért, mert a Mir űrállomás számos modulját ebből alakították ki, az űrállomás pedig ekkor semmisült meg. Sőt, továbbmegyek a gondolattal: az ISS legelső modulja, a Zarja is bizonyos szempontból a TKSz leszármazottjának tekinthető! Cselomej később utasítást kapott az Almazok átalakítására oly módon, hogy azok a Szojuzok fogadására is alkalmasak legyenek. Ez meg is történt, így el lehetett azokat bújtatni a Nyugat által csak DOS (Durable Orbital Station, tartósan keringő állomás)-ként megnevezett Szaljut-programba. Így viszont a TKSz ember szállítására nem lett alkalmas, az erre vonatkozó munkálatok jelentős csúszást szenvedtek. Szintén külön elnevezéssel illetik az Almaz-sorozatot is, ez pedig az OPS (Orbital Piloted Station, keringő vezérelt állomás). Az Almazt a Szaljuttól, mint polgári programtól lényegében az alkalmazott berendezések és a TKSz jelenléte különböztették meg (ez utóbbi csak papíron tett különbséget, hiszen az Almazokat mindvégig Szojuzok szolgálták ki, a legelső TKSz a tipikusan polgári célú Szaljut-6-ot látogatta meg Kozmosz-1267 néven).
A program törlését követően a '80-as években mégis újjáéledt, bár nem a korábbi formájában. Most már olyan polgári célú műholdak kapták ezt a nevet, melyek az amerikai Landsat-sorozathoz hasonlóan a Föld megfigyelésével foglalkoztak, utóbbitól eltérően azonban radaros letapogatással működtek - hasonlóan az európai ERS-műholdakhoz (vö. utolsó Balaton-fotó az aktuális bejegyzésben). A sorozat 4. tagja, az Almaz-2 sajnos már nem került Föld-körüli pályára. Azonban ne higgyük, hogy ezzel véget is ért az Almaz-TKSz féle szappanopera. Ugyanis a hajdani űrhajóra különböző űripari cégek csaptak le, hogy azt az űrturizmusban hasznosítsák. Ilyen például az Excalibur Almaz konzorcium is, de mint a hozzá hasonló kísérletezők, ők sem tudtak még kézzelfogható eredményeket felmutatni.
Hát, azt hiszem a két projektről most ennyi, amit írhattam egy bejegyzés keretein belül. Hamarosan jövök a sorozat következő részével, de addig is a téma iránt mélyebben érdeklődőknek javaslom az alábbi anyagok megtekintését:
- TKSz utózöngék: http://cydonia.blog.hu/2009/06/08/tksz_utozongek
- A szovjet Apollo: http://cydonia.blog.hu/2009/05/30/a_szovjet_apollo
- A TKSz katonai űrhajó: http://kiskun.mcse.hu/cikkek/20011207.html
- Almaz (Wikipedia): http://en.wikipedia.org/wiki/Almaz (innen különböző linkeken keresztül elérhető pl. a MOL és a Szaljut-program is, angolul)
- A Skylab, Spacelab, Almaz és a Szaljut program: http://www.urkutatas.eoldal.hu/cikkek/urkutatas-programjai/urallomasok (ez néhány helyen pontatlan, de fontos és érdekes információkat tartalmaz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése