Kép: a Mars a Phobos-ról

Nemrég olvastam egy korábban (2007-ben?) megjelent cikket arról, hogy a NASA esetleg nem a Marsra, hanem annak valamelyik holdjára küldene űrhajósokat. Ezután gondolkodtam el: vajon milyen látvány fogadja majd a Phobos nevű hold körül keringő űrhajó utasait, ha a Marsra néznek? Talán hasonló érzés fogja majd el őket, mint 1968 karácsonyán az Apollo-8 legénységét? Ihletet kaptam, melynek az alábbi festmény lett az eredménye:

Lehet, hogy csak én vagyok túl kritikus magammal szemben, de sajnos nem az elvárásaim szerint készült el. Festék gyanánt temperát alkalmaztam. Hogy legyen némi összehasonlítási alap, szerepeljen itt most az Apollo-8 során készült hasonló jellegű felvétel a Földről:

Űrhadviselés - MOL vs. Almaz

Most következő sorozatomban az eddigiektől némileg eltérő témát fogok bemutatni, hiszen most nem a polgári űrtevékenységről lesz szó, mint eddig. A 1.részben a hidegháború két elvetélt projektjéről fogok írni, melyek bár rövid életűek voltak, meghatározták a polgári űrprogramok alakulását is.
 

 A hidegháború kellős közepén járunk, amikor a Szovjetunió és az Egyesült Államok fegyvert fegyverre halmoz, ugyanakkor kölcsönösen figyelik egymást. Ennek hagyományos módja a helyszínre kiküldött ügynökök által valósul meg, másik pedig a kémrepülőgépekről történő hírszerzés formájában. E kettőnek azonban megvannak a korlátai és veszélyei: egyrészt nagy a lebukás veszélye, és utána szegény kémnek - rosszabb esetben - már mindegy lesz.. Másrészt egy kémrepülőgép sérti az adott ország légterét, ami jogilag aggályos. Ellenben van egy 3. lehetőség is, aminek ilyen kockázatai nincsenek: a világűrből történő megfigyelés kémműholdak segítségével. Mivel a világűr elvileg minden országé, ezáltal nem jogsértő az ilyen tevékenység, másrészt ezek "harcképtelenné" tétele sokkal nehezebb, mint az említetteké. Éppen ezért a két szuperhatalom meg is kezdte saját kémholdjainak gyártását, amiből később egész sorozatok készültek el. Az USA-ban például ezidőtájt kezdődött meg a KH-műholdak pályafutása. A KH az angol KeyHole, vagyis kulcslyuk rövidítése, de aki könnyebben megjegyzi, annak javaslom a KémHold szót... Sorra készültek a különböző KH-műholdak, egyre fejledtebb változatokkal és alszériákkal. Időközben a Légierő (USAF)  próbálkozott olyan újrafelhasználható járművek fejlesztésével is, melyekkel meg lehetett közelíteni és - szükség esetén - semmisíteni az ellenséges szatelliteket. Ilyen volt az 1957. októberében indított X-20 DynaSoar (Dynamic Soaring, dinamikus szárnyaló) projekt is, melyet többszöri változtatást követően végül 1963.decemberében leállítottak (erről és a kémholdakról későbbi bejegyzésekben írok majd). Ehelyett az USAF egy új űreszköz fejlesztésébe kezdett, melynek fedélzetén űrhajósok tartózkodhatnának hosszabb ideig, ezalatt felvételeket készíthetnének a Földről, elsősorban a Keleti Blokk országairól, információkat szerezve ezzel az ott történő esetleges militarista tevékenységekről. Ez lett a MOL (Manned Orbital Laboratory, emberes keringő laboratórium)-program, mely érdekes módon a DynaSoar törlésének napján vált hivatalossá (1963. december. 10.). A projekt során 7 űrállomást bocsátottak volna fel - ebből az első kettő csak tesztrepülést végzett volna - , melyek poláris vagy napszinkron pályán keringtek volna 40 napig - nem számítva az 1966-os próbarepülést. Az állomásról egy speciális Gemini-kapszula (Gemini-B) szolgált volna visszatérő egységként (a kezdeti tervekben ez még nem szerepelt). Mivel ez csak két fő szállítására volt alkalmas, így a MOL is kétfős lett volna. A dizájn jópárszor változott, végül egy 21,92 m hosszú és 3,05 m átmérőjű henger alakú orbitális egység képe körvonalazódott, melyhez a Gemini a hőpajzssal ellátott felével - az "aljával"- csatlakozott. A Geminit éppen ezért úgy alakították ki, hogy a legénység beszállását segítő legénységi átjárót erre az oldalra szerelték fel. Bár sok adat még ma is titkos, azt lehet tudni, hogy a fedélzeten kamerákat, radart és egy nagyméretű  tükrös teleszkópot (relfektort) helyeztek el. Az űrállomáson a legénység tiszta oxigént lélegzett volna be, de az Apollo-1 váratlan tragédiája miatt ezt hélium-oxigén keverékre változtatták. A MOL-programot beillesztették a KH-sorozatba 10. sorszámmal, emellett megkapta a Dorian fedőnevet is. 1966.november 3-án végre sor került az első tesztrepülésre Cape Canaveral-ről, az LC-40 indítóállásról egy Titan IIIC-9-es hordozórakétával. Ekkor még nem egy "valódi" MOL-orbitális egységet indítottak, ekkor az űrállomást egy Titan II rakéta hajtóanyagtartálya képviselte. A "MOL-mockup" a hordozó felső fokozata helyére volt elhelyezve (később a NASA hasonló módon állította pályára a sikeres Skylab-űrállomást is, a Saturn-V legfelső lépcsője helyén). A Gemini-B kapszula helyett pedig a korábban már repült Gemini-2-t használták fel. Érdekesség, hogy az űrsiklókig az egyetlen űreszköz, amely többször is megjárta a világűrt, a Gemini-2 kapszulája volt, bár akkor is emberek nélkül. A teszt sikerrel járt, a Geminit az Atlanti-óceán déli részén halászták ki. Meg is történt három űrhajóscsoport kijelölése a programra. Azonban a programot 1969-ben törölte Melvin L. Laird, az akkori védelmi miniszter. Döntését egyrészt a magas költségekkel  indokolta: a program leállításakor 1 milliárd dollárnál jártak a fejlesztési költségek, ugyanakkor az egész (!) projektre mindössze 300 millió lett elkülönítve. Másfelől a személyzetet nem igénylő kémholdak már akkor elérték, vagy adott esetben túlteljesítették a MOL képességeit. Ekkor már csak 14 űrhajós volt tagja a projektnek, közülük a 35 évesnél fiatalabbaknak a NASA felajánlotta átvételüket a polgári űrprogramokba. Pontosan heten tartoztak az említett korcsoportba, és mindannyian éltek is a lehetőséggel. Később ők az űrsikló-programban repülhettek is. Egyikük, Richard Harrison Truly a NASA igazgatói tisztségét töltötte be 1989 és 1992 között.
A versengés másik pólusán, a Szovjetunióban kissé másképp alakultak a dolgok a katonai űrállomások terén. Mikor már tudták, hogy elvesztették a Hold eléréséért folyó versenyt, azonnal űrállomások fejlesztésébe kezdtek. Igaz, már jóval korábban is születtek tervek ilyen űreszközök megépítésére, azonban ezek építése akkor még nem kapott zöld jelzést. A katonai űrállomásprogram hivatalosan 1971 után indult el Almaz néven (a szó gyémántot jelent). A szovjetek, hogy projektjük teljesen titokban maradjon, beépítették a civil Szaljut-programba. Éppen ezért történhetett meg, hogy az 1. Almaz Szaljut-2 néven indult Bajkonurból 1973. április 4-én Proton-hordozórakétával. Azonban a rakéta hibájából maga az űrállomás is megsérült, a benne lévő levegő kiszökött (az űreszköz dehermetizálódott). Így a legénységet már nem is indíthatták el a fedélzetre. Az állomás 1973. május 28-án belépett bolygónk légkörébe és elégett. A következő ilyen űreszköz a Szaljut-3 volt, melyet végre sikeresen pályára állítottak 1974. június 24-én. A legénységet a Szojuz-14 fedélzetén juttatták az állomásra. A váltás a Szojuz-15 űrhajóval érkezett volna, de azzal nem tudtak dokkolni a Szaljut-3-hoz. Ennek ellenére az ott készített fotóanyag és a személyzet is visszajutott a Földre '74. szeptember 23-án. Az állomáson kipróbáltak egy mini-gépágyút, állítólag egy műholdon vizsgálták meg hatását.  Az űreszköz bolygónk atmoszférájában semmisült meg 1975. jan. 24-én. A következő Almaz 1976. jún. 22-én startolt Szaljut-5 néven. 3 űrhajó látogatta: a Szojuz-21, -23 és 24. Igazából ezek közül talán az utolsó látogatásnál nem történt baj. A Szojuz-23 visszatérésekor a legénység akarata ellenére szokatlan manővert hajtott végre: egy tóra szállt le, ezzel az első ilyen Szojuz volt. Az űrállomás 1977. aug. 8-án lépett be a légkörbe. Ez volt az utolsó Almaz-állomás. A program leállításában komoly szerepett játszott annak sikertelensége, továbbá ugyanaz, ami a MOL-program leállításához is vezetett (l. műholdak teljesítménye). Az Almaz-program gondolata egyébként Vlagyimir Cselomej nevéhez fűződik, aki a Proton-rakéták kifejlesztésében is szerepet játszott, emellett a közte és Szergej P. Koroljov között folyó örökös versengés vezetett - részben - ahhoz, hogy nem léphessen szovjet ember a Holdra. Koroljov halála után felsőbb utasításra beépítették a programba az általa kifejlesztett Szojuzokat kiszolgáló űrhajóként. Cselomej egyébként tervezett utánpótlás szállítására szolgáló űreszközt TKSz néven, mely az Almazokra fel is került, visszatérő kapszuláját (VA vagy Merkur) a "kutatási" anyag visszajuttatására használták. Ez, a Leonov (vö. Bercis sorozat) által "A mi Apollónk"-ként aposztrofált űrhajó látható a mellékelt képen is, az állomás napelemeitől balra. Kissé meglepőnek hangzik, de az utolsó TKSz-ek repülésének 2001-ben lett vége. Miért is írom ezt?  Azért, mert a Mir űrállomás számos modulját ebből alakították ki, az űrállomás pedig ekkor semmisült meg.  Sőt, továbbmegyek a gondolattal: az ISS legelső modulja, a Zarja is bizonyos szempontból a TKSz leszármazottjának tekinthető! Cselomej később utasítást kapott az Almazok átalakítására oly módon, hogy azok a Szojuzok fogadására is alkalmasak legyenek. Ez meg is történt, így el lehetett azokat bújtatni a Nyugat által csak DOS (Durable Orbital Station, tartósan keringő állomás)-ként megnevezett Szaljut-programba. Így viszont a TKSz ember szállítására nem lett alkalmas, az erre vonatkozó munkálatok jelentős csúszást szenvedtek. Szintén külön elnevezéssel illetik az Almaz-sorozatot is, ez pedig az OPS (Orbital Piloted Station, keringő vezérelt állomás). Az Almazt a Szaljuttól, mint polgári programtól lényegében  az alkalmazott berendezések és a TKSz jelenléte különböztették meg (ez utóbbi csak papíron tett különbséget, hiszen az Almazokat mindvégig Szojuzok szolgálták ki, a legelső TKSz a tipikusan polgári célú Szaljut-6-ot látogatta meg Kozmosz-1267 néven).
A program törlését követően a '80-as években mégis újjáéledt, bár nem a korábbi formájában. Most már olyan polgári célú műholdak kapták ezt a nevet, melyek az amerikai Landsat-sorozathoz hasonlóan a Föld megfigyelésével foglalkoztak,  utóbbitól eltérően azonban radaros letapogatással működtek - hasonlóan az európai ERS-műholdakhoz (vö. utolsó Balaton-fotó az aktuális bejegyzésben). A sorozat 4. tagja, az Almaz-2 sajnos már nem került Föld-körüli pályára.  Azonban ne higgyük, hogy ezzel véget is ért az Almaz-TKSz féle szappanopera. Ugyanis a hajdani űrhajóra különböző űripari cégek csaptak le, hogy azt az űrturizmusban hasznosítsák. Ilyen például az Excalibur Almaz konzorcium is, de mint a hozzá hasonló kísérletezők, ők sem tudtak még kézzelfogható eredményeket felmutatni.
Hát, azt hiszem a két projektről most ennyi, amit írhattam egy bejegyzés keretein belül. Hamarosan jövök a sorozat következő részével, de addig is a téma iránt mélyebben érdeklődőknek javaslom az alábbi anyagok megtekintését:

- TKSz utózöngék:   http://cydonia.blog.hu/2009/06/08/tksz_utozongek
- A szovjet Apollo:   http://cydonia.blog.hu/2009/05/30/a_szovjet_apollo
- A TKSz katonai űrhajó:  http://kiskun.mcse.hu/cikkek/20011207.html
- Almaz (Wikipedia):  http://en.wikipedia.org/wiki/Almaz  (innen különböző linkeken keresztül elérhető pl. a MOL és a Szaljut-program is, angolul)
- A Skylab, Spacelab, Almaz és a Szaljut program: http://www.urkutatas.eoldal.hu/cikkek/urkutatas-programjai/urallomasok (ez néhány helyen pontatlan, de fontos és érdekes információkat tartalmaz)

Erotika a Holdon, avagy Sok szerencsét, Mr. Gorsky!

A most következő történetről még jóval korábban hallottam. Mivel nem is olyan régen újra találkoztam ezzel, gondoltam, megosztom most az Olvasóimmal.

Maga a cselekmény 1969. november 19-ére tehető, amikor is az Apollo-12 két tagja, Alan Bean és Charles Pete Conrad éppen a Holdon végzik feladatukat. Utóbbi egyébként a küldetés parancsnoka, társa a holdkomp pilótája. Az 1 holdséta - vagy röviden LEVA - során mindketten nekilátnak a magukkal hozott kommunikációs és tudományos eszközök felállításának. Igen ám, csakhogy mindez nem megy fejből, hiába gyakorolták be (hát igen, az űrhajós is csak ember...). Éppen ezért mindkettejük szkafanderének csuklórészén található volt egy kis, tűzálló papírból készített notesz, melyben az egyes feladatok végrehajtásának sorrendje, továbbá az eszközök felállítására és használatára vonatkozó útmutatások vannak. Csakhogy! Az Apollo-12 tartalék személyzzetének tagjai még egy kis meglepetéssel is készültek társaik számára. David R. Scott,Alfred M. Worden, James B. Irwin a noteszekbe elrejtettek két-két beszkennelt fotót akkori Playboy-modellekről! Nyílvánvalóan várták a jeleket, amikor Conrad és Bean megtalálják az "ajándékokat". Mondanom sem kell, mennyire kellemetlen lett volna, ha a "felfedezést " rádión keresztül bejelentik. A mellékelt képen Conrad noteszének 6. oldala látható, alatta az alábbi szöveggel: "Seen any interesting hills and valleys?" Ami kb. ezt jelenti: látott érdekes dombokat és völgyeket? A képen egyébként Angela Dorian, az 1967-es Miss September látható. Mikor Conrad észrevette a képeket, sietett a kicsit távolabb tevékenykedő Bean-hez, hogy megtudja, neki van-e ilyen, na és persze megmutassa neki a képeit. Bean-nek is volt szintén kettő.
1994-ben Conrad azt mondta, nem is sejtette, hogy  Földön maradt űrhajóstársaik tervelték ki az egészet.

Éppen a munkájukat végezték, mikor átlapozott a notesz következő oldalára, és ott volt a kép. Meglepődtek...
Egy hasonló témájú, ámde más jellegű történet kapcsolódik az Apollo-11-hez is. Ennek egyik főszereplője Neil Armstrong, vagyis az első ember a Holdon. Ugyan a NASA hivatalos közleménye szerint az egész mindössze egy komikus szerzeménye, Armstrong maga készséggel elmesélte a sztorit, ráadásul mindezt újságírók kérdésére tette meg. Az egész még az űrhajós gyermekkorában történt. Ő éppen játszott egyik barátjával, amikor a labdájuk véletlenül átrepült a szomszédok házának abalakához. A kis Armstrong vissza akarta hozni, mikor furcsa párbeszédre lett figyelmes. A szomszéd Mr. Gorsky kissé ingerültebb állapotban akarta feleségét orális szexre rávenni, mire a feleség azt válaszolta, hogy majd akkor kapja meg, ha a szomszéd kölyök felmegy a Holdra... Hát igen, a sors fintora...  Állítólag Armstrong erre mondta 1969. július 21-én, mikor Aldrin-nal készültek a holdfelszín elhagyására, a rejtélyes "Sok szerencsét, Mr. Gorsky" mondatot. A NASA-nál nem értették ennek lényegét, azt gondolták, hogy egy konkurens szovjet űrhajósnak szólt. Kiderült, hogy ilyen nevű személy sem a szovjet, sem az amerikai űrprogramban nem szerepelt. Egyébként Armstrong is hallgatott erről 1995-ig, hiszen egészen addig Mr. Gorsky élt.

Hivatkozások:
- Playmate-ek a Holdon:  http://www.boingboing.net/2007/01/13/playboy-playmates-pr.html
- Apollo-12 (Wikipedia): http://en.wikipedia.org/wiki/Apollo_12
- Conrad notesze beszkenelve: http://www.hq.nasa.gov/alsj/a12/a12_cdrcuff.pdf
- Mr. Gorsky története: http://www.urbanlegends.hu/2004/06/sok-szerencset-mr-gorsky/

PS.: erről és még sok más, a Holddal és kutatásával kapcsolatos tényről és érdekességről olvashatnak Holdkutatás az űrkorszakban című könyvemben, mely előjegyezhető a v.space@freemail.hu e-mail címen. Ára: 2500 Ft+postaköltség (kedvezményes ár). Levelében tüntesse fel nevét, postacímét,valamint a fizetés módját (csekk, utánvét). A blog olvasóinak 5% engedményt adok.