Kína (is) a Holdon: a Csang'e-3

1976. augusztus 19-én a Luna-24 mintahozó egysége elhagyta a Hold felszínét, majd három nappal később földet ért a Szovjetunió területén, Szurgut városka térségében (ma Oroszország). Ettől kezdve hosszú ideig nem érintette ember alkotta tárgy kísérőnket – nem számítva persze azokat a holdszondákat, melyeket szándékosan, fékezés nélkül irányítottak az égitestnek. Ezt a 37 éves „csendet” törte meg Kína a Csang’e-3 küldetéssel, melynek elsődleges célja egy hazai űreszköz sima leszállásának végrehajtása a Holdon, valamint egy önjáró szerkezet (rover) felszínre juttatása. A művelet sikerrel járt, ugyanakkor a kísérlet eredményessége már most megkérdőjelezhető.

A misszió a Csang’e szondás holdprogram része, mely nevét a kínai mondavilág holdistennőjéről kapta. A sorozat első két tagja a Hold globális, egyben részletes topográfiai és geokémiai feltérképezését végezte az égitest körüli (orbitális) pályáról. A mostani küldetés leszállóhelyét a Csang’e-2 nagyfelbontású felvételei alapján választották ki, mely a - holdészlelők által is minden bizonnyal jól ismert - Szivárvány-öböl (Sinus Iridum) területére esett. A Csang’e-3 egy rover és egy leszállóegység (lander) együttese. Ebből a szempontból a hajdani szovjet Luna-17/Lunohod-1 és a Luna-21/Lunohod-2 űreszköz-párosokra emlékeztet (1.kép). Valóban: a dizájn és az alkalmazott technológiák szempontjából is sok hasonlóság mutatkozik, bár a kínai rendszer sokkal modernebb és letisztultabb. Ugyanakkor fontos különbség, hogy a leszállóegység elődjeitől eltérően nemcsak a szállítást végzi, hanem a rover lebocsátását követően autonóm tudományos tevékenységet is végez. Emellett a későbbi leszálló szondák szállító platformját is itt próbálták ki. A fedélzetén található berendezések közül talán a legérdekesebb a 150 mm átmérőjű, Ritchey-Chrétien rendszerű teleszkóp (LUT), mely közeli ultraibolya tartományban (245-340 nanométer között) egzotikus mély-ég objektumokat – pl. aktív galaxismagok, kvazárok, blazárok, stb. – észlel 13 magnitúdóig. A LUT az első hosszabb élettartamú holdi telepítésű csillagászati műszer, noha már Lunohodokat is ellátták röntgenteleszkópokkal. Egy másik eszköz Földünk plazmaszféráját és annak naptevékenységgel összefüggő változásait tanulmányozza extrém ultraibolya hullámhosszon (30,4 nanométeren, 8. kép). Végül egy talajvizsgáló berendezés is helyet kapott a műszerparkban. A leszállóegység tervezett élettartama egy év, vagyis számos holdi éjszakát kell átvészelnie. Ezt segíti a belsejében elhelyezett plutónium-238 izotópból készült radioizotópos hőforrás (RHU). Méretei vetekednek az Apollo-holdkomp leszálló moduljáéval, valószínűleg némi átalakítást követően a későbbi emberes leszállásokhoz is felhasználják (10. kép).

A rover megjelenésben az amerikai Mars-járó páros (MER-ek) tagjaira hajaz, de azoktól kisebb: hossza 1,5, szélessége 1,1 méter, tömege 120-140 kilogramm. A hasonlóság leginkább a futóművek számában (6 darab) és felfüggesztésében, valamint a napelemek és a kamerák elhelyezésében mutatkozik meg, de működését illetően inkább a Lunohodokat idézi. Ez talán érthető is, hiszen a járművet alkalmassá kellett tenni a szélsőséges holdi viszonyok elviselésére, az erre alkalmas technológiákat pedig eddig csak a szovjet holdjárókon próbálták ki. Ezért a napelemek és a kameraárbóc becsukhatók a kéthetes holdi éjszaka idejére, továbbá a fűtést itt is egy RHU végzi. Tervezésének korai szakaszában a napelemek még nem oldalt lettek volna, hanem hátul egy négyzet alakú „fedél” alsó részén. Ami végül megmaradt a Lunohod-dizájnból, az a becsukható napelemtábla, a radioizotópos fűtés, a kerekek és a leszállás koncepciója. Tudományos berendezései közül talán a leginkább megemlítendő a radar (GPR), mely két csatornán működik: egyiken részletesebben, 30 méteres mélységig, másikon kevésbé részletesen, de 100 méterig tanulmányozható a regolit és a holdkéreg struktúrája. Két spektrométert is vitt magával: egyik infravörös sávban működik, másik pedig az ún. alfa-röntgen spektrométer (APXS, hasonló berendezések vannak 1997 óta az összes Mars-roveren). Mindkettő a kőzetek és a talaj kémiai összetételének meghatározását szolgálja. Végül az árbócon találjuk a két panorámakamerát, melyekkel sztereoszkópikus felvételek készíthetők (ugyanitt helyeztek el szintén két navigációs kamerát is). A jármű a Jütu (angolos átírással Yutu, magyarul Jáde nyúl) névre keresztelték a holdistennő hűséges kísérője után, egy internetes szavazás eredményeként. A rovert hordozóegységével együtt számos vizsgálatnak vetették alá, hogy megbizonyosodjanak: kibírják a világűr és még inkább a Hold felszínének szélsőséges viszonyait (2.kép).

A Csang’e-3 együttes 2013. december 1-én indult útnak 17:30 UTC-kor a dél-kínai Hszicsiang-űrközpont 2. számú startkomplexumáról (5. kép).  A felbocsátás egy CZ-3B Y-23 hordozórakétával történt.  Először közöltek látványos felvételeket egy kínai űreszköz utazásáról (a 6. képen azt látjuk, amit a szondaegyüttes még Föld körüli pályán leválik a hordozórakéta végfokozatáról, a 9. képen pedig bolygónk látható 2000 másodperccel a start után). Nagyjából 5 nap elteltével, december 6-án a páros 100 km magasságú pályára állt a Hold körül, melyet később egy 100-15 km magas elnyúlt ellipszissé módosítottak (vö. Apollo-leszállások és a 4. kép). Innen kezdődött meg a leszállási folyamat, melyet a leszállóegység fedélzeti kamerája segítségével lehetett végigkövetni (7. kép). A 11. képen a holdfelszínt láthatjuk 7,9 méteres magasságból. Az irányítók elégedettséggel nyugtázhatták, amikor 2013. december 14-én 13:12 UTC-kor a Csang’e-3 sikerrel talajt ért a Holdon. Ezzel Kína lett a harmadik űrhatalom, melynek sikerült fékezett módon („simán”) űreszközt juttatni kísérőnk felszínére a néhai Szovjetunió és az Egyesült Államok után. Később azonban az LRO-szonda képei (13. kép jobb felső sarkában) alapján is bizonyítást nyert: a leszállás nem a tervezett térségben, hanem a Mare Imbrium területén történt meg, kb. 40 km-re délre a nagyjából 6 km átmérőjű Laplace F krátertől (koordináták: 44º,12 É, 19º,51 K). A műveletet követően 7 óra 24 perccel a Jütu is végre legördült a lander rámpáján a Hold porába (a 12. képen ennek a műveletnek láthatjuk egy mozzanatát). Ám hamarosan jöttek a problémák: december 16-án műszaki hibák miatt a rover meg sem mozdult, részlegesen ki is kapcsolt.  Ez az állapot december 20-ig tartott. Két nappal később a holdjáró félkörívben körüljárta a leszállóegységet, miközben kölcsönösen fotózták egymást – ekkor készültek az első videók is a rover mozgásáról (13. kép). Ezután mindkét egység megkezdte tudományos tevékenységét. December 23-án megkezdődött az első holdi éjszakára való felkészülés - a Jütu ekkor kb. 40 méterre volt déli irányban a leszállási helytől. Másnap ugyanezt tették a landerrel is, majd december 25-én ez az egység, majd 26-án a rover is „alvó üzemmódba” került a holdi éjszaka túléléséhez. 2014. január 11-én újra „felébredtek”, és öt nappal később a járművel elvégezték az első talajvizsgálatot is. Azonban január 25-én, a második holdi nappal vége felé a kínai állami média közölte: az önjáró robotnál „mechanikus vezérlési rendellenességek” léptek fel, amit a „komplikált holdfelszíni környezet” okozott (érdemes megjegyezni, hogy mint a teljes kínai űrprogram esetében, az illetékesek most sem árasztják el a nagyközönséget információkkal). A Planetary Society (Bolygótudományi Társaság) közlése szerint a rover nem válaszol megfelelően a földi parancsokra. A vezérlőegység egyik áramkörének hibája gátolta a napelemek és a kameraárbóc lecsukását. Február 12-én, a harmadik holdi nappal kezdetén várták a Jütu jeleit, de nem válaszolt. Ezért hivatalosan is bejelentették a jármű működésképtelenségét – később a kínai űrügynökség (nyugati neve alapján CNSA) szóvivője azt nyilatkozta: bár a rover képes volt kommunikálni, de még szenved a „mechanikus rendellenességektől”. A radar, a kamerák és az infravörös berendezések működtek. Április 18-án a Kínai Űrkutatási Társaság helyettes főtitkára elismerte: a hibák nem mechanikus, hanem elektromos jellegűek. Ugyanakkor a holdi hőmérsékleti minimum jóval alacsonyabb, mint korábban becsülték. Május 28-án, a 6. holdi napon bejelentik, a Jütu működőképes, de már csak gyengén. Június 14-től ezt rádióamatőrök is több ízben megerősítik. A Jütu jelenleg is működik, de a vele történő munka meglehetősen korlátozott mértékű. Egyelőre azonban nem kapcsolják ki berendezéseit, mert értékes technikai és technológiai adatokkal szolgálhat, melyek a későbbi projekteknél is hasznosak lehetnek (azonban itt fontos megemlíteni: a Jütut eredetileg három hónapos működésre tervezték).
Érdekesség, hogy bár a projekt pusztán Kína kezében van, nemzetközi partnerek is is részt vesznek benne - két esetben nem hivatalosan: az Európai Űrügynökség két követőállomásával segíti a küldetés sikerét a már meglévők mellett. Ugyanakkor a NASA is tervbe vette, hogy LADEE nevű orbitális holdszondájukkal követik a leszállás folyamatát. Miért? A leszálláskor felverődő por és az esetleges fagyott vízjég a talajból a viszonylag gyenge gravitációnak köszönhetően megszökik a felszínről és feljut a Hold ritka exoszférájába. A felszabaduló részecskék megfigyelésével ezek körforgását valamint utóbbi burok dinamikáját kívánták tanulmányozni (hogy a kísérlet sikerrel járt-e, arról sajnos nincs információm). Emellett ide sorolható az űreszközök leképezése az LRO által a leszállás tényét bizonyítandó, valamint szó volt róla, hogy szintén e szondával megkísérlik a leszálláskor felverődött por nyomait is lefényképezni - tudniillik a felső és az alsóbb porréteg(ek) színe a kozmikus sugárzás miatt némileg eltér. 

A sikeres leszállás megvalósításával Kína holdprogramja nem ér véget. Már eldőlt, a Csang’e-4 küldetés során a Csang’e-3 eszközeinek tartalékait fogják a Holdra küldeni, ugyanakkor felszerelik egy kapszulával is, mellyel a Hold térségéből való hazatérést kívánják demonstrálni. A küldetést 2015-re tervezik. Majd ezt követi a Csang’e-5 2017-ben, mely 2 kilogramm holdi talajmintát juttatna a Földre. Végül az emberes leszállást 2025-2030 táján szeretnék kivitelezni. Nemrég a CNSA és az orosz űrügynökség (RKA vagy Roszkozmosz) együttműködési szerződést írt alá, mely a holdprogramra is kiterjed, azonban ennek részletei ma még nem ismertek. 

Igyekeztem összeszedni minden információt, mely jelenleg e küldetésről rendelkezésünkre áll. Bevallom, kissé nehéz feladat volt főleg annak fényében, hogy számos ellentmondásos és hiányos adattal kellett találkoznom. De azt gondolom, megérte, bár még a nagy odafigyelésem ellenére is előfordulhat (bár elég valószínűtlen), hogy tévedtem egy-két számértékkel vagy ténnyel kapcsolatban. Ezért az érdeklődőknek ajánlanék további  érdekes és hasznos forrásanyagokat a témával kapcsolatban. Közülük külön felhívnám a figyelmet a Meteor csillagászati folyóirat novemberi lapszámára, melyben olvasható lesz e cikk módosított változata (is). Érdemes lesz azt is elolvasni, hiszen kiegészítő információkat is tartalmaz!


Lásd még:

- Hírek  a Holdról és a kínai holdszondáról: http://www.csillagaszat.hu/category/hirek/nr-egyeb-naprendszer/nr-fold-es-hold/

- Beszámolók a kínai űrtevékenységről: http://www.urvilag.hu/kina_a_vilagurben
- Sok érdekes videó a Csang'e-3 küldetésről: https://www.youtube.com/results?search_query=chang%27e+3

- Beszámoló és érdekes képek a küldetésről (angol nyelven): http://www.universetoday.com/107972/chinas-yutu-moon-rover-and-change-3-lander-gallery-of-new-images-1st-earth-portrait/

- A Planetary Society képes beszámoló a sikeres leszállásról: http://www.planetary.org/blogs/emily-lakdawalla/2013/12140619-change-3-has-successfully-landed.html

- A misszióról a Wikipédián: http://hu.wikipedia.org/wiki/Chang%E2%80%99e%E2%80%933

- Ugyanerről az angol oldalon: http://en.wikipedia.org/wiki/Chang'e_3

- Rádiójelek a rovertől: http://www.eb3frn.net/?p=184,

továbbá a Meteor folyóirat novemberi száma

Oroszország emberes Hold-tervei

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország sokáig komoly gazdasági problémákkal küzdött, ezt pedig az űrtevékenység is alaposan megsínylette. Ma már jobb a helyzet, jelenleg egyedül ők rendelkeznek komoly űrhajórendszerrel: a Szojuz-rendszer, melyet eredetileg részben a titkos szovjet holdprogramhoz fejlesztettek, számos változtatással ugyan, de még mindig üzemel. Bár a hajdani emberes holdprogram csúfos kudarccal végződött, sikerült neki találni méltó feladatot. A jogutód Orosz Föderáció újra holdi terveket dédelget, de ismét úgy tűnik, rögös lesz az út a csillagokig. Ezekről lesz szó a következőkben.

A Szovjetunió emberes holdprogramja 1974-ben szomorú véget ért. Az ország űrszektorának figyelme az űrállomások – és papíron a Mars – felé fordult. Ugyan születtek szovjet holdbázis-tervek is, ám ezek mindvégig csak tervek maradtak.

A Szovjetunió 1991-es szétesése végül megpecsételte az orosz űrkutatás sorsát is. Most, a XXI. század második évtizedében úgy tűnik, a jogutód Oroszország ismét az Öreg Sajtdarab felé kacsintgat. A területi változások azonban azt eredményezték, hogy Bajkonur kazah területre került, így Oroszország most már csak bérli a létesítményt. Ugyanakkor számos volt szovjet űripari cég másik utódállamba, pl. Ukrajnába került át – az általuk fejlesztett űreszközökkel együtt. Ezért az ország űr-infrastruktúrájának teljes megújítására kényszerült. Az 1967 óta üzemelő Szojuz-űrhajó és az azt szállító „igásló” lassan nyugdíjazásra szorul, noha az évtizedek során többször modernizálták a rendszert. Ezért már 1992. szeptember 15-én az Orosz Szövetségi Űrügynökség (RKA vagy Roszkozmosz) és az Orosz Űrhaderők (VKSz) tendert írtak ki egy új hordozórakéta-család megvalósítására, melyet a Hrunyicsev Állami Űrkutatási Gyártó Központ nyert meg. Ezáltal ők ellenőrizhették a gyártási folyamatokat, de más cégek is részt vettek a fejlesztésben (pl. a KB Szaljut a Bajkál gyorsítófokozattal). Az új család az Angara nevet kapta az egyik nagy szibériai folyó után, mely a Szojuz- és a Proton-rakéták felváltását hivatott elvégezni (1. ábra). Időközben megszületett egy új, immáron orosz területen felépülő űrközpont terve is, a távol-keleti régióban. A neve Szvobodnij lett, de ez nem valósult meg. Később a terveket újra elővették Vosztocsnij néven (a név a keleti elhelyezkedésre utal, 2. ábra). Mivel a történet rendkívül összetett, ezért csak azon aspektusaival foglalkozunk, melyek szorosabban kapcsolódnak az újabb Hold-tervekhez.  Az Angara szerepe pont ilyen: a korai elképzelések után a rakéták formája letisztult, bár az alapkoncepció nem változott. Eszerint a rakétákat szabványosított méretű és felépítésű egységekből, ún. URM-ekből - Universal Rocket Module, Egységes Rakétaegység - állítják össze soros és vegyes szerelésben (hasonló koncepción alapult az egykori UR-rakétacsalád kifejlesztése is). Egy URM üresen 10, feltöltve pedig 140 tonna, meghajtásáról egyetlen RD-191 hajtómű gondoskodik. Bár a fejlesztések és az űrközpont építése meglehetősen lassan halad, már sor került az első próbára: a dél-koreai KSLV-1 rakéta első fokozata egy Angara-URM volt, melynek 2009. augusztus 25-i indítása sikertelen volt. Az itt használt URM-1 egységet 2007-től a Poljot cég gyártotta le a Hrunyicsev megbízásából. 2004. december 22-től Oroszország és Kazahsztán kormányszintű megállapodást kötött egy, az Angara-rakéták legnagyobb példányának indítására alkalmas starthely megépítésére Bajkonurban. Vosztocsnij teljes kiépülése 2018-ra várható, de az Angara kisebb változata 2015-ben elindulhat. A fő vetélytárs, a Rusz-M rakéta fejlesztését 2011-ben leállították, mely Vosztocsnijból hasonló teherkapacitással indulhatott volna, mit az Angara.

Új rakétához új űrhajó is dukál, márpedig itt sincs teljes egyetértés. Mindhárom orosz űripari óriás- érthető módon – a saját elképzeléseit szeretné érvényesíteni. 2006-ban az Enyergija (az egykori OKB-1) pénzügyi okokból letett a Kliper űrrepülőgép megépítéséről, amikor az ESA kiszállt a tervezetből. Így maradt két „jelölt” a holdutazás megvalósítására – noha a Kliper amúgy sem lett volna alkalmas ennek támogatására. A Hrunyicsev is előállt saját ötletével: az egykor általuk épített TKSz-űrhajók visszatérő egységét (VA, l. korábban) jelentősen megnövelték, melyhez a feladat jellegétől függően lehetett volna egységet csatlakozni. Az űrhajó a PTK jelölést kapta. A másik, nagyobb esélyes szintén az Enyergija „gyermeke”: az amerikai Constellation-program megindulásával az oroszok sem szerettek volna lemaradni. Azonban az új holdűrhajó kifejlesztéséhez partnerre lett volna szükségük, melyre ismételten az ESA „személyében” találtak rá. Így megindulhatott a tervezgetés, az egyeztetés az új űrhajóról. Megszületett az ACTS, az „Euro-Szojuz”, majd a CSTS-járművek terve, mely jelentős megtakarítást jelentett volna mindkét fél számára.

Mindegyik elképzelés alapján a műszaki és az orbitális egységet az oroszok építették volna meg, de 2008-ra a járművek egyre inkább az Orionra hasonlítottak – nélkülözve az orbitális szegmenst. Az Euro-Szojuz pl. - a Zondhoz hasonlóan – Proton-rakétával és Blok-DM fokozattal lehetett volna holdkerülő küldetésekre indítani, ugyanakkor a gyorsítófokozat kis lakóteret is biztosított volna a személyzet tagjainak (5 vagy 6 fő). Oroszországnak azonban tapasztalt és pénzzel rendelkező partnerre lett volna szüksége, miközben saját tudásukat nem akarták átadni. Éppen ezért az európaiak joggal érezhették, csekély szerep jut nekik a közös munkában, így 2008-2009 táján ennek az együttműködésnek is vége szakadt. 2009 januárjában az a döntés született, hogy az ország egyedül fejleszti ki saját űrhajóját, mely egyelőre PPTS (Perszpektivnaja Pilotirulmaja Transzportnija Szisztyema, Leendő Pilótás Szállító Rendszer) munkanéven fut. Alapját a legutolsó ACTS-koncepció képezi. Jelenleg úgy tűnik, hogy ez kerül megépítésre, mert kielégíti az új rendszerrel szemben támasztott feltételeket:

-          képes legyen önálló repülésre 30 napig négy űrhajóssal a fedélzeten

-          ugyancsak négyfős személyzetet szállíthasson az ISS-re, és ott egy évig legyen működőképes

-          legyen alkalmas egy 14 napos önálló holdutazás megvalósítására, emellett az égitest körül keringő űrállomásra csatlakozva további 200 napig legyen üzemképes

-          használató legyen cargo változatban is

2009. április 6-án a Roszkozmosz hivatalosan is bejelentette a PPTS megépítését.  Az űrhajó hordozórakétája eredetileg a Rusz-M lett volna, melyről mint tudjuk, a projektet hamarosan törölték. Így valószínű, hogy az Angara egyik változatát fogják majd alkalmassá tenni felbocsátására.

Érdekes és egyedi módon kívánják megvalósítani az emberes Holdra szállást, mely a már ismertetett EOR és LOR módszerek sajátos ötvözete lenne: a holdi űrhajórendszer egyes elemeit kisebb, legfeljebb 50 t-s rakéták állítanák LEO-ra, ahol – szükség esetén – összekapcsolják ezeket. Az elképzelések szerint először a VPK ideiglenes nevű holdkomp indul útnak, amelyhez LEO-n egy gyorsítófokozatot kapcsolnak. Ezt követi a személyzetet szállító űrhajó a saját gyorsítófokozatával. Végül a két egység a Hold körüli pályára állást és a fokozatok leválasztását követően csatlakozik. Ekkor a négy kozmonauta átszáll a kompba és végrehajtja a Holdra szállást. Az űrhajó addig üresen kering kísérőnk körül. A visszatérési folyamat gyakorlatilag azonos az Apollo-programban leírtakkal. A tervek között távlati lehetőségként szerepel egy Hold körül keringő űrállomás (LOS), majd egy állandóan lakott holdbázis telepítése is. A LOS a Holdról és a Földről egyaránt képes lesz űrhajósokat fogadni, szerepe egy esetleges műszaki hiba esetén lehet különösen fontos - az űrhajón bekövetkező üzemzavar során a legénység itt várhatná meg a mentőhajó érkezését. Felépítése hasonló az ESA által tervezett űrállomáshoz, hat dokkolóegységgel látják el. A LOS-t 2030 után indítanák az Angara legerősebb változatával. A holdbázist a holdkompok leszálló fokozataiból kívánják létrehozni és az idők során folyamatosan bővítenék. A személyzetek 3-6 hónaponként cserélődnek majd. Az előkészületeket a Lunnij Poligon projekt keretein belül kezdik meg. Azonban az oroszok számára sem a Hold lesz a tervezett végállomás, hanem ugródeszka lesz távolabbi célok, elsősorban a Mars eléréséhez.

Nagy vonalakban tehát elmondható, hogy Oroszország emberes holdprogramja lényegében azonos elemekből áll, mint a már leállított Constellation-program és többi ország holdprojektjei. Részleteit tekintve azonban sok újdonsággal is szolgálhat, ha megvalósul. Számukra az űreszközök alacsony földkörüli pályán (LEO-n) történő összekapcsolása már nem jelent különösebb gondot, az elmúlt évtizedek során számtalanszor végeztek el ilyen műveleteket. Tehát ne számítsunk a hajdani N-1-hez hasonló orosz hordozórakétákra, hiszen az Angara legerősebb változata is mindössze 28 t-s teherkapacitással fog bírni – az adat Bajkonurra vonatkozik, a jóval északabbra fekvő Pleszeck esetében ez 26 t-ra csökken. Tehát kb. a mai Ariane-5–höz hasonló képességei lesznek. Reméljük, hogy ezek a nagyszerű elképzelések kiállják az idő – és a gazdasági helyzet – próbáját. Ha megvalósulnak, Oroszországnak minden esélye meglehet arra, hogy vezető helyre kerüljön az űrhatalmak sorában.  Azonban mások is szeretnének minél nagyobb szeletet a „holdtortából”, pl. Kína is...

Európai diák-projekt a Holdhoz: az ESMO

Feltehetőleg nem sokan találkozhattatok az ESMO-programmal még akkor sem, ha napi rendszerességgel értesültök a legújabb űreseményekről. Ez nem csoda, hiszen sajnos e nagyszerű kezdeményezésről kevés szó esik, ami a magyar nyelvi irodalomra különösen igaz. De miről is szól az ESMO és miért olyan különleges? Erről szól a következő bejegyzés. 

Érdekes elképzelés született a közelmúltban, mely szerint európai egyetemisták részére építenek egy keringőegységet és azt az Európai Űrügynökség (ESA) egy alkalmas hordozórakétájával Hold körüli pályára juttatják. Ez lenne az ESMO (European Student Moon Orbiter, Európai Tanulói Holdi Keringőegység), melynek programjához jelenleg 19 európai egyetem társult (francia, német, olasz, lengyel, brit, spanyol, szlovén, belga, cseh, észt és román egyetemek csoportjai). A projekt az ESA oktatási irodájának gondozásában fut. A fejlesztések csendben és lassan haladnak. Az indulást 2014 elejére tervezték – egy szakértő véleménye szerint az ESMO komoly költségvetési gondokkal küzd, mely a program végét is jelentheti. Az űrügynökség által indított Education Satellite Programme negyedik tagja, fejlesztését az ESTEC (az ESA űrküldetéseket irányító részlege, központja a hollandiai Noordwijkban van) koordinálja. A projekt célja az első olyan holdszonda megépítése és működtetése, melyet teljes egészében az ESA tagállamaiban és/vagy együttműködő államaiban tanuló egyetemi hallgatók terveznek, építenek és üzemeltetnek. Ide értendő az űreszköz odajuttatása, felvételek készítése és a Földre továbbítása oktatási célokra, mérések végzése valamint korszerű technológiák demonstrációja. Nem utolsó szempont, hogy a jövő űrmérnökei valódi tapasztalatokat szereznek szakterületükön. A kivitelezéshez szükséges űripari beszállító a Surrey Satellite Technology Ltd. lett még 2009-ben. Az ESMO egy megközelítőleg 190 kg tömegű, és 76ˣ74ˣ74 cm-es dimenziójú test lesz, fedélzetén a következő berendezésekkel:

-          Kis látószögű kamera. Felvételek készítésére alkalmas. Az elképzelések szerint középiskolások (is) választhatnák ki az aktuális holdfelszíni alakzatokat.

-       Technológiai demonstrációs eszköz (LunaNet). Az Internethez hasonló hálózat alkalmazhatóságát hivatott kipróbálni. A későbbi holdi űreszközök egymás közti kommunikációjára lesz alkalmas.

-        Sugárzásfigyelő

-       Radar a holdfelszín letapogatásához.

- Passzív mikrohullámú radiométer a regolit hőmérsékleti és dielektromos tulajdonságainak meghatározására.

Az ESMO energiaellátásáról a testre szerelendő napelemek gondoskodnak, 170 wattos kezdeti teljesítményt szolgáltatva. Navigációját az ADCS (Attitude Determination and Control System) végzi két csillagkövető, négy napszenzor, két pályameghatározó egység és négy lendkerék segítségével. Az űreszköz három tengely körül stabilizált lesz, pályamódosításra nyolc hideggázas fúvóka áll majd rendelkezésre. Kommunikációja S-hullámsávon történik majd, a jelek vételét a raistingi, a villafrancai, a perthi és kouroui követőállomások végzik (utóbbiak csak indításkor és a földközeli manőverek során játszanak majd szerepet). Az ESMO más műhold(ak) társaságában fog GTO-pályára kerülni, ahonnan saját hajtóműveivel indul a Hold felé ( négy, egyenként 22 N tolóerőt adó MON/MMH üzemű rakétamotorral). Három hónapig utazik egyre elnyúltabb pályán a Nap-Föld rendszer L-1 pontjáig. Innen újabb pályamódosítással jut el kísérőnkhöz, ahol elméletileg hat hónapig fog dolgozni.

Az ESMO jelenleg tervezési fázisban van. A projekten több mint 200 diák dolgozik annak ellenére, hogy megvalósulása kérdésesnek tűnik. Mindenesetre bízzunk abban, hogy ez a nagyszerű kezdeményezés nem csak kezdeményezés marad…

A nők és a világűr

A most következő bejegyzésben olyan képeket láthattok, melyeken az űrtudományok és a gyengébbik nem valamilyen kapcsolatba kerül. Ezekkel kívánom a hölgyeknek megmutatni, hogy az űrkutatás, az űrtevékenység nemcsak a férfiak terepe, a nők is aktív részt vállalnak - sőt, többen nagyon is sikeresek! Ugyanakkor szeretnék egy kis esztétikai élményt is nyújtani a világűr iránt érdeklődő férfitársaimnak, nekik is bizonyítva a fenti állításom, olykor rendhagyó módon is. 

Aki valamelyest jártasabb az űrhajózás történetében, tudja, hogy a megannyi férfi űrhajós között olykor felbukkantak nők is. Ezt a gyakorlatot  - természetesen propaganda-céllal - a szovjetek kezdték meg, amikor 1963. június 16-án az egyszemélyes Vosztok-6 űrhajó fedélzetén felbocsátották Valentyina Vlagyimirovna Tyereskova mérnököt. 48-szor kerülte meg bolygónkat űrhajója fedélzetén, melynek a hívójele "Csajka", azaz "Sirály" volt - érdekesség, hogy a küldetés emlékéül később az egyik főövbeli kisbolygót 1671 Chaika névre keresztelték. Ugyanakkor még az év november 3-án házasságot kötött Adrijan Nyikolajevvel, aki a Vosztok-3 küldetésen (majd később a Szojuz-9-en is) repült, egy lányuk is született. Tyereskova civilben ejtőernyőzött is. Az 1. kép még 1970-ben készült:

A következő fotón - mely az egyik kedvencem ebben a kategóriában - Valentyina Tyereskova talán épp Neil Armstrong, az első Holdra lépett embernek valószínűleg épp egy kitüntetést illeszt a zakójára. Talán a  képről sugárzó baráti hangulat mutatja a leginkább, hogy nem számít, hogy országaik milyen kemény harcot vívnak egymással, az űrhajósok kollégák - és emberek is: 

Tyereskova idén márciusban lesz 77 éves. Tavaly felvetette, amennyiben végrehajtanának egy egyirányú emberes Mars-expedíciót, ő részt venne benne. Már eddig is számos kitüntetést kapott, emellett nevét viseli például a szülőhelyén (Jaroszlavl) lévő planetárium és az iskola, ahol tanított. De ide tartozik még a már említett kisbolygó és a Hold túloldalán, a Moszkva-tenger közelében lévő kis kráter is.

A következő hölgy szintén szovjet, nevéhez két elsőség is köthető: az első nő volt, aki űrállomáson dolgozott, valamint elsőként volt az űreszközön kívül a világűrben (ezt a műveletet köznapi nyelven "űrsétának" nevezzük, újabb rövidítéssel EVA). Ő Szvetlana Jevgenyevna Szavickaja pilóta és repülőmérnök, aki 1982-ben a háromfős Szojuz T-7 űrhajó fedélzetén repült elsőként a Szaljut-7 űrállomásra. Majd még egyszer, 1984. júliusában utazott az űrállomásra, a Szojuz T-12 személyzetét erősítve. Ekkor (1984. július 25-én) hajtotta végre űrsétáját. Az alábbi képeken a hölgyet láthatjuk, majd a történelmi EVA-ról készült felvételek egyikét: 

Az "űrséta" neve ellenére cseppet sem "sétagalopp": űrbéli körülmények között az izmok elernyednek, nehezebb az erőkifejtés. Ugyanakkor a szív is hevesebben dolgozik, ami további megterhelést ró űrhajósra. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a nehéz űrruha merevvé válik, kitágul - emiatt Alexej Leonov történelmi űrsétája majdnem tragédiába torkollott, mert az űrhajós a ruha miatt nem fért be az űrhajó zsilipkamráján. Ezért a nagyobb külső szerelési munkálatokat csak több szakaszban tudják kivitelezni.  Szavickaja jelenleg 65 éves, családi állapotáról nincs információ. Többször is kitüntették, kétszer pl. a híres-hírhedt "Szovjetunió Hőse" és a Lenin - érdemrendeket is. Korábban jelölték a Szaljut-7 csak hölgytagú legénységébe, a küldetést azonban törölték. Ezenkívül nevét viseli az 1982 TH3 jelű, szintén főövbeli kisbolygó is (4118 Sveta).  

Az Egyesült Államokban csak az űrrepülőgépes repülések hozták meg a női asztronauták korát: addig csak férfiak utazhattak, noha már a kezdetekkor, a Mercury-repülések előtt felvetődött a gondolat. Végül 1983. június 18-án, a hetedik űrsiklós küldetés (STS-7/Challenger) során juthatott fel a világűrbe az első amerikai űrhajósnő Sally Kristen Ride fizikus személyében - egyben jelenleg ő a legfiatalabb amerikai űrhajós is, aki járt a kozmoszban. Ride egyike volt azon asztronautáknak, akik kipróbálhatták az azóta ismertté vált magyar gyártmányú Pille-dozimétert, mellyel az űrhajósokat ért káros sugárzás mértékét (dózisát) lehet mérni - ezzel a berendezéssel elsőként lehetett gyakorlatilag azonnali eredményt kapni. A képen az asztronauta az STS-7 fedélzetén dolgozik:

Magánéletéről különösen keveset lehetett tudni, feltehetőleg leszbikus identitása miatt. Ugyan feleségül ment a szintén űrhajós Steve Hawley-hez, de 1987-ben el is váltak. Ezután élete végéig egy bizonyos Tam O'Shaughnessy nevű oktató és tudományos témájú gyermekkönyveket író hölggyel élt együtt. 2012-ben Sally Ride 2012. július 23-án hunyt el hasnyálmirigy-rákban, ekkor 61 éves volt.
Sok "elsőt" lehetne még felsorolni a női űrhajósok között mind nemzetiség, mind a végrehajtott feladat tekintetében, de talán Kína első női tajkonautája (a kínaiak által az űrhajósokra adott megnevezés nyugatias változata), Liu Jang pilóta nevét említeném meg. Jang a Szencsu-9 fedélzetén 2012. június 16-án repült. A kép 2012. augusztus 12-én készült a Kínai Egyetemen Jangról:

És most azokat az űrhajósnőket mutatnám be, akik napjainkban a legnagyobb publicitást kapják. Ennek oka főleg az, hogy mindketten gyönyörűek. Tracy Caldwell Dyson és Karen LuJean Nyberg űrhajósokról van szó. Dyson foglalkozása szerint kémikus, az STS-118/Endeavour küldetés-specialistája volt 2007. augusztusában - érdekesség, hogy e küldetés alatt ünnepelhette 38. születésnapját is. Ezután 2010. április 2 és szeptember 15. között a Nemzetközi Űrállomás (ISS)  23. és 24. legénységének volt tagja. Oda- és visszaútját a Szojuz TMA-18 űrhajó biztosította. Emellett 2000-ben jelölték az 5. számú ISS-expedíció tartalék személyzetébe. A 4-6. számú legénységekkel való kapcsolattartó személyzet (CAPCOM) tagja volt, emellett 2005-ben a 11. ISS-küldetés során a vezető CAPCOM szerepét is betöltötte. Mint kiderült, az aszronauták között ő az első, aki az első Holdra szállás, az Apollo-11 küldetés után született - ezt egyébként utóbbi 40. évfordulóján egy televíziós interjúban mondta el.

Privát szférája viszonylag jól ismert: férje George Dyson haditengerészeti pilóta, gyermekeiről nincs információm. Kedvenc időtöltései közé tartozik a futás, a kosárlabda, a súlyzós edzés és a túrázás. Egyetemi évei alatt versenyszinten űzte az atlétikát, a rövidtávfutást és a távolugrást. Civilben magánpilóta és a Max-Q nevű, csak űrhajósokból álló banda fő vokalistája. Ezen a két képen az ISS Cupola nevű egységében láthatjuk (a Cupolát egyébként az európaiak készítették az űrállomás részére):

Álljunk meg itt egy picit! Mi az, amit megfigyelhetünk azonnal a gyönyörű űrhajósnőt és Földünket leszámítva (noha utóbbi is rendkívül szép)? Amit keresünk, köze van Dysonhoz - meg minden űrhajóshoz: azt látjuk, mintha a hölgy arcvonásai letisztultabbak lennének, fiatalabbnak tűnik. Ennek oka az, hogy Föld körüli pályán, ahol a gravitációs hatások elhanyagolhatók (ún. mikrogravitáció) a testnedvek keringése megváltozik. Emiatt több vér jut az arcba is, így az űrhajósok fiatalabbaknak látszanak. Ugyanez igaz pl. a Holdon is, csak kisebb mértékben, ahol a nehézségi erő ugyan jóval kisebb a földinél, de már érezhető. A következő képen Tracy Caldwell Dyson  - talán oktatási céllal is - egy kis mókát is belevisz a monoton, ám egyáltalán nem unalmas mindennapokba:

Dyson idén augusztusban tölti be 45. életévét. Összesen 18 díjjal és elismeréssel büszkélkedhet, számos társaság tagja. Ő a 11. nő, aki  űrsétán vett részt. Három űrsétát teljesített eddig, együttvéve több mint 22 órás időtartammal. A feladat az állomás meghibásodott hűtőberendezésének cseréje volt, melyet sikerrel végrehajtottak. A következő képen jobb alsó sarokban háttal  láthatjuk az egyik EVA közben Doug Wheelock társaságában az Expedition 24 küldetés során:

A következő hölgy Karen Nyberg gépészmérnök. Első űrrepülésén (STS-124/Discovery) küldetési specialista volt - ekkor szállították és szerelték fel az ISS japán szegmensének (Kibo) egyik modulját (PM). Ezzel a repüléssel Nyberg lett az 50. nő a világűrben.

Később a Szojuz TMA-9 űrhajó fedélzeti mérnökeként utazhatott az ISS-re, hogy 2013. május 28. és november 11 között a 36. és 37. ISS-alaplegénységet erősítse. Visszautazásáról is a TMA-9 háromfős visszatérő kapszulája gondoskodott.  Képünkön a gyönyörű űrhajósnő látható a Discovery-űrsikló fedélzetén, mikor az éppen "kiköt" (dokkol) az ISS-hez 2008. június 7-én:

Következő képünk a Kibo-modulban készült, valószínűleg szintén az STS-124 során:

Karen Nyberg 2000 júliusa óta van a NASA űrhajós-állományában. A 2002. novembere és 2003. májusa között zajló Expedition 6 tartalék személyzetének tagja volt. Korábban részt vett a leendő Hold- és Mars-utazásokra szánt ún. életfentartó rendszerek tervezésében (pl. hőszabályozó rendszer), valamint 2006 júliusában a NASA NEEMO-programjában is, ahol extrém körülmények között gyakorolhatják az űrhajósok a már említett expedíciók műveleteit. Ekkor az űrhajósnő gyakorlatilag egy mély medencében élt és dolgozott hat napig. Képünkön Nyberg a NASA és a General Motors által kifejlesztett Robonaut-2 nevű protípussal látható az ISS-en:

Házasságban él, férje Douglas Hurley űrhajós (méghogy a munkakapcsolatok nem működnek!). Egy fiuk is van, jelenleg a Minnesota állambeli Viningben élnek. Idén októberben ünnepli 45. születésnapját. Szeret futni, rajzolni és festeni, zongorázni, varrni és a családjával tölteni az időt. Eddig 8 díjat és elismerést kapott. Az alábbi  kép a Youtube-tól származik:

Utolsó képünk a gyönyörű asztronautáról a 36. ISS-küldetés során készült a már említett Cupola-modulban. Mellette a legénység egy másik tagja, Chris Cassidy, a távolban látható barnás objektum az űrállomásról levált és nem a légkörbe sokkal később visszatért japán HTV-teherűrhajó:

Tyereskova repülésének 50. évfordulóján, 2013. június 16-án két nő tartózkodott a kozmoszban egyidejűleg: Karen Nyberg az ISS, valamint Wang Japing a Tienkung - (nemzetközi megnevezése alapján Tiangong) 1 űrállomás fedélzetén. Wang Japing vadászpilóta a második kínai űrhajósnő a világűrben, és az első, aki kínai űrállomást látogatott meg. 2013. júniusában a Szencsu-10 űrhajóval, harmadmagával indult az űrállomásra, ahol 15 napig dolgozott. Képünk annak a TV-adásnak egyik részlete, melyen keresztül élőben tartott fizikaórát a kínai gyerekek számára a Tienkung-1-ről:

Japingot eredetileg az előző, Szencsu-9 küldetésre jelölték 2012. júniusára, ám megváltoztatták a terveket.
Az űrhajós házas, állítólag ez követelmény volt a válogatásnál, noha ezt az Űrhajóskiképző Központ hivatalosan tagadta. További kérdést vet fel Japing életkora is: űrrepülését követően egy interjú alkalmával azt állította, 1980. januárjában született, míg korábban ugyanerre 1978. áprilisát adta meg.
Az űrhajósnők közül megemlíteném még Anousheh Ansarit, aki három szempontból is érdekes számunkra: a mérnök-informatikus-üzletasszony bár az USA-ban él, származása okán az első iráni a világűrben, emellett az első női fizető űrhajós is (ezt a köznyelvben némileg leegyszerűsítve űrturistának nevezzük): 2006. szeptember 18-án indult az ISS-re két társával 11 napos "küldetésére" a Szojuz TMA-9 űrhajóval.

Ansari az Európai Űrügynökség (ESA) megbízásból 4 kísérleti csomaggal végzett élettani kísérleteket, miközben elsőként vezetett nyilvános blogot a világűrben. A következő képen a hölgyet látjuk az ISS-en:

Kettős állampolgársága némi gondot okozott a küldetés tervezését illetően - már ami a szimbólumokat illeti: Ansari eredetileg az USA és Irán zászlaját is szerette volna viselni tréningruháján - köszönetét kifejezve mindkét országnak. Ám mivel utóbbinál nem a jelenlegi, hanem az 1979-es forradalom előtti, politikailag semleges változatot szerette volna, ez azonban feszültségeket keltett volna. A zászló végül nem került fel, azonban a küldetés logójában volt utalás szülőhazájára is. Mivel azon csak a zászló színei voltak a további iráni szimbólumok nélkül, így ez - és alapjában maga az űrrepülés - kisebb politikai vihart is kavart.  A 21. képen Ansari az egyik kísérletet mutatja:

Legtöbben azt gondoljuk az "űrturista" szó hallatán, hogy ezek az emberek azért fizetnek, hogy egy hétig sziesztázzanak az űrállomáson. Ez azonban nem igaz: legalábbis az eddigiek alapján: minden fizetős űrutas - beleértve Ansarit és a magyar származású Charles Simonyit is - valamilyen tudományos-technikai szempontból hasznos tevékenységet végez. Okkal, hiszen enélkül az csak egy rendkívül drága semmittevés lenne - így viszont a kifizetett pénz némileg meg is térülhet. De azért ez mégiscsak pihenő, így időt kell szakítani a pihenésre, a szórakozásra is. Így tett Ansari is:

Idén szeptemberben lesz 48 éves. 1991 óta házasságban él, férje Hamid Ansari. Gyermekről egyelőre nem találtam információt. Számos elismerést kapott, dokumentumfilmben is szerepelt, valamint memoárjának is társszerzője. Egy alkalommal azonban ő díjazott, méghozzá nem is akárhogyan: az általa és férje által szponzorált Ansari X-Prize-t az a cég nyerheti el, amelyik saját készítésű űrhajójával elsőként éri el a 100 km-es magasságot, majd ezt két héten belül megismétli. Rengetegen neveztek a versenyre, melyet végül a Scaled Composites nyert el SpaceShipOne (SS1) nevű űrhajójával - a gyártási jogot később megvásárolta a Richard Branson által vezetett Virgin Galactic. Az SS1 továbbfejlesztésével létrehozott gépre már rengeteg híresség váltott jegyet, köztük Lady Gaga és a nemrég balesetet szenvedett Michael Schumacher is. A képen a X-díj győzteseit és szponzorait - köztük Ansariékat is - láthatjuk.

Ám az űrhajósok listája folyamatosan bővül, itt van pl. az elbűvölő orosz Jelena Olegovna Szerova is, aki a tervek szerint idén már repülhet a 41. ISS-legénység részeként. A 37 éves mérnöknő korábban már dolgozott a űrrepülés-irányításnál is. 2006-ban választották be az űrhajós-programba. Férje Márk Szerov űrhajós:

Vagy az olasz nemzetiségű Samantha Cristoforetti is vár még még saját "éles bevetésére" a kozmoszban. A 36 éves hölgy a ESA alkalmazásában áll 2009 óta, a tervek szerint a 42. és a 43. ISS-legénységet fogja erősíteni valószínűleg még idén:

2013-ban a NASA űrhajós-állománya is 8 fővel - köztük 4 nővel - bővült: Christina M. Hammock (34 éves, vezető kutató, Nemzeti Óceanográfiai és Légkör-kutató Igazgatóság), Nicol Aunapu Mann (35 éves, őrnagy, haditengerészet), Anne C. McClain (34 éves, őrnagy, hadsereg), Jessica U. Meir (35 éves, professzor-asszisztens, Harvard Orvosi Iskola). Ők a tervek szerint hamarosan eljuthatnak az ISS-re, esetleg a Marsra is. A képen a 2013-as női űrhajósjelöltek láthatók (aki további részleteket szeretne velük kapcsolatban, a megadott NASA-hivatkozáson keresztül megteheti). A hölgyek balról jobbra: Meir, Hammock, Mann és McClain. A hölgyek:

 Az űrhajósnők bemutatásakor azt hiszem kötelességem megemlékezni azokról a nőkről, akik hivatásuk áldozatai lettek. És most álljon itt annak a négy női asztronautának a képe, akik a két űrrepülőgép (Challenger, Columbia) katasztrófájában életüket vesztették. Az első Judith Arlene Resnik mérnöknő, az első izraeli-amerikai űrhajós a világűrben, egyben ő volt a 2. amerikai űrhajósnő is. Kétszer repült, 1986. január 28-án 37 évesen vesztette életét, amikor a Challenger-űrsikló a startfolyamat közben felrobbant (STS-51L küldetés):

Szintén a Challenger balesetében hunyt el Sharon Christa McAuliffe tanárnő, aki ezzel a repüléssel az első tanárnő lett volna a kozmoszban. McAuliffe 38 éves korában hat társával együtt költözött a másvilágra:

A Columbia volt az első űrrepülőgép, amely 1981. április 12-én két emberrel emelkedett a magasba. Egyik útja 2003. február 1-én azonban katasztrófával végződött: a jármű az STS-107 misszió végén visszatérés közben a légkörben  Texas- és Louisiana-államok felett szétesett. Ismét hét űrhajós volt a fedélzeten, mindannyian életüket vesztették. Köztük volt Laurel Blair Salton Clark, a Haditengerészet kapitánya is. 41 éves volt:

A másik hölgy a Columbia legénységéből Kalpana Chawla kutató-mérnök, aki az első indiai-amerikai űrhajós, egyben az első indiai nő volt a világűrben. Két űrutazáson vett részt, a Columbia-katasztrófa volt a második.  A balesetkor 41 éves volt:

A hölgyek - és mint általánosságban az emberek - nemcsak űrutazás fedélzetén kerülhetnek kapcsolatba a világűrrel, hanem pl. az ún. zéró-gravitációs (Zero-G) repülések során is. Ekkor egy megfelelően átalakított utasszállító repülőgép tágas belsejében rövid időre súlytalanságot hoznak létre oly módon, hogy a kezdetben viszonylag meredeken emelkedő gép ugyanolyan hirtelen ereszkedni kezd, ezáltal kis ideig megszűnik az alátámasztás az utasok számára, ha nincsenek bekötve - egyébként ugyanezt érezzük hasi tájékon, ha pl. olyan buszon utazunk, amely egyenetlen útszakaszon halad ("liftezik a gyomrunk"). Kezdetben csak az űrhajósok kiképzésére alkalmazták az ilyen parabolikus repüléseket, ma már azonban kereskedelmi úton is elérhetők, potom 6000 euróért - ezeket a Zero-G Corporation nevű cég szervezi. A képen látható hölgyeket egy-egy ilyen Zero-G repülésen kapták lencsevégre, a nullgravitációs szakaszban:

Az űrkutatásban és az űriparban számos nő dolgozik, segítve a világűr jobb megismerését és hasznosítását számunkra. És ez nemcsak a nyugati országokban van így, hanem Magyarországon is. Bár a MaSat-1 műhold fejlesztő team-jében nem találunk hölgyeket, a Puli Csapatban igen: Krammer Anett Norvégiában szerzett nemzetközi érettségit, majd Floridában űrmérnöki és orosz szakon végzett. A fiatal és csinos bicskei lány karakterét kölcsönözték az M1 Haction című sorozatában is, emellett a Blikk Év Embere pályázatán 2012-ben jelölt volt tudományos kategóriában. Következő képünkön Anett látható:

A Team Puli tagja volt korábban a kaposvári Orgel Csilla is, aki most az Osztrák Űrfórum (ÖWF) csapatát erősíti Innsbruckban.
Legtöbben azonban mégsem a fent említett módokon kerülnek az űrkutatás közelébe: diáklányok és fiatal hölgyek nem egyszer osztanak meg velünk blogjaikon vagy éppen a közösségi oldalakon olyan képeket, amelyeken valamely NASA-részleg, múzeum, látogatói központ előtt, vagy azokon belül vannak egy-egy jól felismerhető jelölés vagy tárgy mellett. Ilyen az alábbi képünk is, amelyen egy fiatal hölgy, Abigail Harrison látható a NASA fejlesztés alatt álló nehézrakétája, az SLS makettje mellett:

Míg a másik képen szintén ugyanő áll a NASA Kennedy Űrközpontjában (KSC) felállított életnagyságú makett (az Atlantis űrsikló makettje) mellett. A kis hölgy - hozzám hasonlóan olyannyira fanatikus, hogy képes volt e fotó kedvéért az esőbe is kiállni:

Következő képünk is a KSC-ben vagy a Huntsville-ben található látogató központban készült, egy dekoratív hölggyel és egy Saturn-I vagy IB-rakétával (vagy másával):

Majd egy másik, az Enterprise űrrepülőgép társaságában:

Az Egyesült Államokban nagy hagyománya van az amatőr rakétakészítésnek Külön klubok alakultak erre, melyek sokszor versenyeket is rendeznek egymás közt. Ezekben nem ritkák a női nem képviselői sem, általában fiatalok:

Nők és a világűr - egy kicsit másképp:

És végül, de nem egyáltalán legutolsó sorban: annak bizonyítására, hogy a NASA-nál is csak emberek dolgoznak, álljon itt egy kép, mely az űrügynökség Ames Kutatóközpontjában készült 2008. április 12-én, a "Jurij Éjszakája" (Yuri's Night") nevű eseményen. Ezt 2001. április 12-e, Jurij Gagarin történelmi űrrepülésének 40. évfordulója óta minden évben világszerte - így hazánkban is - megtartanak, rendszerint partikkal egybekötve. A kép:

E bejegyzésben azt próbáltam bemutatni, hogy az űrkutatás nem pusztán a férfiak "sportja", hanem egy nagyon is komoly és fontos tevékenység, melyben rengeteg nő vesz részt, olykor nem kevés sikerrel. Igaz, a végére könnyedebb stílusra váltottam, inkább a férfi olvasókat megcélozva. Tisztában vagyok vele, hogy mint már oly sokszor, itt sem tudtam a teljesség igényét érvényesíteni. Ettől függetlenül bízom benne, hogy a már ecsetelt fő mondanivaló is tudatosult mindannyiunkban, és remélhetőleg a bemutatott képek által valamelyest közelebb hoztam mindenkihez a sokak által csak "úri hobbinak" titulált űrkutatást.

Lásd még:

- A női űrhajósok listája az angol Wikipédián (néhány jelöltet is tartalmaz): http://en.wikipedia.org/wiki/List_of_female_astronauts (innen részletes leírások is elérhetők róluk)

- A Zero-G Corp. honlapja: https://www.gozerog.com/

- A Puli Csapat tagjai: http://www.pulispace.com/hu/kik-vagyunk/a-csapat

- Abigail Harrison ("Astronaut Abby") honlapja: http://astronautabby.com/
- A lányok és a világűr - album a képtáramban: http://xfree.hu/album_show.tvn?aid=258365
- A NASA 2013. évi űrhajós-jelöltjei: http://www.nasa.gov/astronauts/2013astroclass.html#.UtwBk9LH_IU