Fókuszban a Merkúr

A Naprendszer kutatásában különböző "trendek " alakultak ki: űrszondák rohamozzák a Marsot, a Holdat, kisbolygókat és üstökösöket. Számos szonda látogatta már a Vénuszt és a külső bolygókat is. Ezzel szemben a legbelső, egyben legkisebb planétáról, a Merkúrról mindezek nem mondhatók el. Még a '70-es években elrepült mellette az amerikai Mariner-10, melynek során először készültek közelképek az égitestről. A csendet némileg megtörte a MESSENGER-űrszonda három közelrepülése. Mennyit tudtunk meg ezáltal az "elhanyagolt bolygóról"? Erről szól mostani bejegyzésem.

A Merkúr a Naprendszer legbelső, és legkisebb bolygója. Kissé elnyúlt pályán kering csillagunk körül, közel 58 millió kilométeres közepes távolságban. Kb. 88 nap alatt tesz meg egy keringést, de a szinódikus és sziderikus keringési idő között jelentős különbség adódik, mely az excentrikus pálya következménye (ám még így is eléggé közel van a körhöz). Tömege a Földének 0,055-szorosa, sugara 2439,7 km, míg átlagos sűrűsége 5427 kg/köbméter. Természetes holdja nincs. Légkörrel sem rendelkezik, bár felszínén van néhol gyenge időszakos kigázolgás, mely nagyrészt káliumgőzt tartalmaz. Emellett azonosítható benne nátrium, atomos oxigén, argon, hélium, molekuláris oxigén, nitrogén, szén-dioxid, vízgőz és hidrogén is. Az így kialakult rendkívül ritka atmoszféra a csekély gravitáció (0,377 g), az erős napszél, valamint a szélsőséges hőingás miatt nem marad meg. Egyes kutatók úgy gondolják, hogy a bolygó fiatal korában nagy gázburokkal rendelkezett, melyet később a Nap erős gravitációja miatt elvesztett. Az átlagos felszíni hőmérséklet 179 Celsius-fok (a szélsőértékek 427 és -183 Celsius-fok között ingadoznak). A hőmérséklet-vátozás rendkívül gyorsan megy végbe, amint napszakváltás van (a sziderikus forgásidő kicsivel több 58 napnál). A felszín fényvisszaverő-képessége (albedója) 10-12%, melyet a nagyon sötét vulkanikus kőzetek okoznak.A bolygó nagyon hasonlít a Holdhoz: amellett, hogy az albedójuk is közel egyezik, a Merkúr felszínét is kráterek, hegységek és tengerek (mare-területek) tagolják. Ezek valószínűleg a kb. 3,8 millárd évvel ezelőttig tartó nagy bombázási időszakban keletkezhettek, a tengerek - Holdunkhoz hasonlóan - kráterekből jöhettek létre lávaelöntéssel. Radaros megfigyelések itt is arról árulkodnak, hogy az északi pólus környékén vízjég található, mely akár tartósan meg is maradhat az örökké árnyékban lévő kráterek belsejében, mely becsapódások vagy felszín alól történő kigázolgásokból származhat. Különbség is adódik: a Merkúr belsejében valószínűleg nagy méretű szilárd vasmag található, míg ugyanez a Holdról nem mondható el. Ez a következtetés a sűrűségértékekből adódik. Mivel a bolygó átlagos sűrűsége viszonylag nagy - a Földnél ez 5515,3 kg/köbméter - , a számítások alapján ott egy, a bolygó tömegének 42%-át kitevő, 70%-ban fémből és 30%-ban szilikátokból álló mag van (a tömegarány Földünknél mindössze 17%). A vasmag jelenléte egy relatíve erős mágneses mezőt - magnetoszférát - eredményez a planéta körül, melynek "ereje" a földinek kb. 1%-a. Ezt feltehetőleg a földihez hasonló dinamóhatás hozza létre, ám ez folyékony közeget is feltételez a bolygó magjában vagy körülötte. Nem tudni, hogy ez mennyire van jelen, lehetséges, hogy csak időszakosan, az elnyúlt pálya egyes szakaszaiban ható árapály-erők időszakosan megolvasztják a mag egyes részeit. De az is elképzelhető, hogy egyfajta "befagyott mágnességről" lehet szó, mely a régebben fennált dinamóhatásról árulkodik a mágneses kőzetekben. A magnetoszféra némileg eltéríti a napszél részecskéit, ezáltal védve a felszínt.

Mint már említettem, a Merkúrt először a NASA szondája, a Mariner-10 közelítette meg. A megközelítés során méréseket végzett és felvételeket készített (1. ábra). Ám ekkor a bolygó felületének alig 40-45%-át sikerült feltérképezni. Ez a helyzet egészen 2008. januárjáig fennált, ekkor a szintén amerikai MESSENGER (MErcury Surface Space ENvironment GEochemistry and Ranging)a bolygó első megközelítését végezte (a szakirodalom ezt a műveletet flyby néven illeti). Az ekkor készült felvételek révén elsőként láthatta az emberiség a Merkúr eddig meg nem örökített felét. Az eredmények közül talán legfontosabb a planéta legnagyobb és legjellegzetesebb alakzatának, a Caloris-medencének (Caloris Planitia) teljes felderítése. A 3.ábrán ez és annak örnyéke látható hamisszínes feldolgozásban, ahol a sárgás árnyalatok a vulkáni tevékenység által érintett területeket jelzik. Az első megközelítés során a medence nyugati fele is feltárult a kutatók számára. Maga az alakzat egy 1350 km átmérőjű becsapódásos eredetű képződmény, sokáig a legnagyobb volt a maga nemében (a címet a Hold déli pólusa és az egyenlítő között található, és a  Clementine-szonda által azonosított Aitken-medence vette el tőle 2240 km-es kiterjedésével). A bolygó történetének  korai szakaszában alakulhatott ki egy legalább 100 km-es kisbolygó becsapódása során. Az ütközés miatt a krátert forró láva töltötte fel, a peremén pedig kb. 2000 m magas hegység jött létre. Az esemény azonban hatással volt a bolygótest túlsó oldalára is: az átfutó lökéshullámok a szemközti oldalon összegyűltek, és felgyűrték a felszínt, aminek következtében mintegy 500 000 négyzetkilométernyi területen szakadékokkal tagolt hegység keletkezett. A MESSENGER-képek szerint a túlsó oldal is a Holdat idézi, sőt, immár a Copernicushoz is hasonló fiatal, sugaras kráterek is felismerhetők. Ugyanakkor hosszú, és magas hegységek is tagolják a felszínt, melyek keletkezését egyes tudósok a bolygó összehúzódásával magyarázzák (az összehúzódás ugyanakkor - szerintük - biztosíthatja a dinamóhatást is). A szonda még abban az évben, október 6-án végrehajtotta a 2. közelítést is. A legnagyobb közelség után 1,5 órával készült az itt látható 2.kép, melyen érdekes, észak-déli irányban futó világos sugaras formációk láthatók. A 3. közelrepülés során olyan pályakorrekciókat hajtottak végre, melyek a MESSENGER 2011. márciusi orbitális pályára állását  készítették elő. A művelet sikeres volt, azonban a közelség után már nem tudott felvételeket készíteni. Nem sokkal később rövid időre a kapcsolat is megszakadt vele, majd visszaállt. A szonda felvételei között feltűnik egy 100 km átmérőjű kettős peremű medence képe is, melynek belső része meglepően sima. Az ilyen alakzatok a Vénuszon, a Holdon, a Földön, és a Marson is előfordulnak, de a Merkúron sem ez az egyetlen. Különlegességét az említett sima felszín adja (neve még nincs).
A legbelső bolygó kutatásának fontosságára rájöhetünk, ha áttekintjük az eddig ismert exobolygó-rendszerek felépítését: ugyanis azokban - mai ismereteink szerint - a legbelső bolygók is a Jupitert meghaladó tömeggel és átmérővel rendelkeznek, ráadásul jóval közelebb a központi égitesthez, mint a Merkúr a Naphoz! A Merkúr - és egyben a teljes Naprendszer -, valamint a más naprendszerek komplex és párhuzamos vizsgálatával kölcsönösen választ kaphatunk számos ezekkel kapcsolatos kérdésre (az exobolygókkal kapcsolatban hamarosan külön sorozatot indítok, melyekből jobban megismerhetjük e titokzatos, de mégis izgalmas objektumokat).

Érdemes elolvasni:

- Vizet keres a Merkúron a MESSENGER: http://index.hu/tudomany/urkutatas/mess160708/
- Merkúr-hírek: http://hirek.csillagaszat.hu/merkur.html
- A Merkúr: hu.wikipedia.org/wiki/Merk%25C3%25BAr
- A MESSENGER első Merkúr.közelítése: http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20080113-messenger-szonda-a-merkur-vizsgalatara.html (a portálon több, a Merkúrral és a MESSENGER-rel kapcsolatos hír is olvasható)
- A MESSENGER a Merkúr mellett: http://videa.hu/videok/tudomany-technika/a-messenger-merkur-mellett-bolygo-szonda-magneses-ter-rWuHuwyddCzAWNCE (a Videán több kapcsolódó videó is megtekinthető)

Kozmikus jókívánság karácsonyra

A blog szerkesztőjeként ezúton kívánok minden olvasómnak - na és persze mindenkinek - boldog és békés karácsonyt!

Új eredmények az antianyag-kutatásban

Ez a részecske - és atomfizikai téma első olvasatra távolinak tűnik az űrtudományokhoz képest, de hamarosan meglátjuk, hogy ez mégsem - de legalábbis nem egészen - igaz. A bemutatásra kerülő eredmények a CERN-ben születtek.

A CERN, teljes nevén az Európai Atommagkutató Központ (franciául: Centre Européen pour la Recherche Nucléaire) a nyugat-európai országok közös magfizikai projektje. A létesítmény a svájci-francia határon található, a Jura-hegység közelében. Számos fontos kísérletet végrehajtottak már itt az alapítás (1954) óta, többek között itt állították elő elsőként cikkem tárgyát, az antihidrogént is.

Tudjuk, hogy a világunkban található anyagok 92 elemből épülnek fel - nem számítva a mesterségesen előállított kb. 25 elemet. Részecskefizikai szempontból azonban ezek csak az egyik fajtái az anyagnak. Röviden és kissé pongyolán megfogalmazva: a "normális" anyagnak létezik egy "tükörváltozat", az ún. antianyag, mely protonok, neutronok és elektronok helyett ezek antirészecskéiből - antiprotonokból, antineutronokból és pozitronokból -  áll (a hidrogén és az antihidrogén közti különbséget l. a 2. ábrán). Éppen ezért elvben léteznie kell antihéliumnak, antioxigénnek, de még akár antiplutóniumnak is! Ebből a legelsőt - pontosabban annak izotópjait - már rövid időre előállították. Ennek módja, hogy óriási, csaknem fénysebességű részecskéket ütköztetnek egymással. Szerencsés esetben a végtermékek között antirészecskék is vannak, melyeket megfelelő módszerekkel antiatomokká "rendeznek", majd tárolnak. Sajnos az ilyen reakciók létrejöttének valószínűsége, azaz hatáskeresztmetszete rendkívül kicsi. Az antianyag legfőbb problémája, hogy a "szokványos" anyaggal érintkezve kölcsönösen elektromágneses sugárzássá alakulnak - annihilálódnak. Éppen ezért a mesterségesen előállított antirészecskék rendkívül rövid ideig léteznek. A CERN-ben már több kísérlet történt antihidrogén hosszabb idejű tárolására (ATHENA, ATRAP), a mostani, ALPHA (1.ábra) elnevezésű projekt viszont jelentős előrelépésnek tekinthető, hiszen a most létrehozott 38 antihidrogén-atomot mintegy tizedmásodpercig sikerült vizsgálni, ez pedig elég ahhoz, hogy hogy egyes tulajdonságai meghatározatók legyenek (az ATHENA vázlatát l. a 3. ábrán). Az antanyag kérdése rendkívül fontos a Világegyetem keletkezése és fejlődése szempontjából. Ui. a kozmológia standard, vagyis általánosan elfogadott  modellje szerint az anyag és az antianyag teljesen egyenrangúak, ennélfogva azonos mennyiségben kellett keletkezniük kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt. Ennek ellenére utóbbi csak elszigetelten található meg, pl. a Tejútrendszer középpontjában. Az ottani antianyag eloszlására eddig az ESA és Oroszország által fentartott INTEGRAL nevű gamma-űrtávcső 2002/2003-as kutatásaiból következtethetünk leginkább (4. ábra). Az ottani antianyag részben egy instabil alumíniumizotóp radioktív bomlásának melléktermékeként jön létre, jelenlétére az annihilációja során felszabaduló 511 keV-os (kiloelektronvolt) energiájú gammasugárzásból következtethetünk. A mérések alkapján a Galaxis centrumában több az antianyag, mint amennyi az alumínium bomlásával magyarázható. Az pedig, hogy az Univerzumban miért ilyen a két anyag aránya, még kérdés, de pontosan ennek kiderítését célozzák az ilyen vizsgálatok.

Emellett az antianyag megismerése a technika, azon belül pl. a rakétatechnikát is szolgálhatja, hiszen ennek segítségével a Ciolkovszkij-képlet értelmében rendkívül kedvező meghajtási módszer lenne elérhető. Erről azonban később fogok részletesebben írni.

Lásd még:

- Cikk az ALPHA-kísérletről az ÉT. 2010/50, 1572. oldalán
- Antianyag a Tejútrendszer centrumában: http://hirek.csillagaszat.hu/a_tejutrendszer_szerk/20040101_antianyag.html

Mai hírsaláta - Puli-update és egyéb űrapróságok

A most következő bejegyzésemben néhány, friss és viszonylag friss űrhíreket közlök röviden. Annak ellenére, hogy többségük nem aktuális, remélem, még hasznos lesz mostani kis összeállításom.

2010. november 17-én volt szerencsém résztvenni a Budapest Science Meetup rendezvénysorozat egyik előadásán, melyen egyetemisták mutatták be kutatásaik tárgyát és eredményeit - gondolom, mindenki rájött, Budapesten. A rendezvényt Orgel Csilla nyitotta meg a már általam jól ismert Sziklagleccserek a Marson c. előadásával bár az 1. kép csak illusztráció, pontosabban nem ott és nem akkor készült, azért felhasználható). Itt hangzott el a címben már említett Puli-újdonság: a GLXP Bizottság 2011. január 31-ig adott haladékot a regisztrációs díj befizetésére. Csilla buzdította a jelenlévőket, hogy segítsenek összegyűjteni a hiányzó összeget. Emellett Csillának nemrég indult meg a honlapja, bár még elég kezdetleges formában (l. a linket a bejegyzés alatt!).

Tegnap a SpaceX űripari cég sikeresen bocsátotta fel Dragon-kapszuláját Falcon-9 rakétával, mely a stratot követő 201. percben ejtőernyős fékezéssel visszatért a Földre (2. kép). Az indítás a floridai Cape Canaveral-ről, magyar idő szerint  16:43-kor történt. A kísérlet célja egy emberek szállítására, ezen belül a Nemzetközi Űrállomás ellátására alkalmas magánűrhajó tesztelése volt.

Tegnapelőtt megérkezett a japán űrügynökség (JAXA) Akacuki nevű szondája a Vénuszhoz (3. kép). A fékezőmanővert már akkor elkezdték, de az eredményekre még várni kellett. Tegnap azonban kiderült: a próbálkozás kudarcot vallott, a szonda így nem tudott pályára állni a bolygó körül. Legközelebb 7 év múlva próbálhatják meg.

Visszatért a Földre december 3-án az április 22-én indított új katonai űrsikló tesztpéldánya, az X-37B (l. Űrhadviselés 3. részét!). Első ízben sikerült egy amerikai űrsiklót automatikusan letenni a kifutópályá
ra - eddig ez csak a szovjet Buránnak sikerült 1988-ban.
Idén december 5-én egy Proton-rakéta startolt Bajkonurból, 3 GLONASSZ-műholddal a "fedélzeten". A start azonban nem sikerült, a navigációs holdak a Hawaii-szigetektől nem messze csapódtak az óceánba.

Lásd még:
- Orgel Csilla honlapja: https://sites.google.com/site/orgelcsilla/home
- Hír az STS-133 halasztásáról: http://www.urvilag.hu/a_space_shuttle_program/20101204_sts133_vegtelen_tortenet
további hírek a témával kapcsolatban részletesebben az Űrvilágon

Az űrkutatás története röviden

A most következő bejegyzés az űrkorszak eddigi történetét hivatott összefoglalni. Természetesen egy ilyen rövid írásban ezt lehetetlen úgy megtenni, hogy akár csak egy-két mondat erejéig is, de mindenre kitérjek. Éppen ezért igyekeztem kihagyni a katonai, távközlési és egyéb alkalmazások bemutatását, így ezekkel itt tényleg csak érintőlegesen találkozhatunk. Remélem, cikkem hasznos lesz azon diákok számára, akik ezt a témát kapták pl. esszé kidolgozására.

Az ún. űrkorszak kezdete 1957. október 4-től datálható a Szputnyik-1 (1. ábra) felbocsátásával, de erről később (azt azonban már így az elején szeretném tisztázni, hogy űreszköz esetén beszélhetünk indításról, startról, felbocsátásról, esetleg fellövésről is, de kilövésről nem. Ez utóbbit hadászati eszközöknél lehet használni). Azonban számos előzményt meg lehet - és talán meg is kell - említeni, természetesen a teljesség igénye nélkül. A rakéták működési elvét, a hatás-ellenhatás vagy rakétaelvet először a görög Heron alkalmazta "gőzgépében" Kr. u. 62-ben. Ezután az egész felfedezés valahogyan feledfésbe merült - legalábbis Európában, hiszen a kínaiak 1000 körül már hadászati céllal is bevetettek lőporos rakétákat  (először csak tüzijáték gyanánt használták). A rakéta kontinensünkön a 15. században jelenhetett meg. 1731-ben a nagy angol fizikus, Sir Isaac Newton leírta egy olyan sebességérték létét, mellyel haladva egy mozgó test Föld körüli pályára állhat (bár ő ezt még nem határozta meg). 1792-ben és 1799-ben Indiában a hadsereg a gyarmatosító angolok ellen alkalmazott a kínaiakéhoz hasonló rakétákat. Ezeket fejlesztette tovább később William Congreve az angolok részére. Az így megalkotott Congreve-röppenytyűket először 1806-ban, a napoleoni háborúk során vetették be. Megemlítendő még Martin Lajos neve is, aki az 1848-49-es szabadságharcban szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki a forgásstabilizált rakéta elméletét.

A következő jelentős lépés 1883-ban következett be, amikoris K.E. Ciolkovszkij  elméleti síkon bebizonyította, hogy az ember világűrbe juttatására csak a rakéta alkalmas. 1903-ban írta le az azóta csak Ciolkovszkij-képletként megnevezett összefüggést, melyet a rakéták sebességének és egyéb paramétereinek kiszámítására alkalmaznak. Kiszámította a Newton által már korábban megjósolt ún. 1. kozmikus sebesség értékét, mely 7,9 km/s-nak adódott. Felismerte, hogy ennek elérésére csak egy többlépcsős rakéta alkalmas. Felvetette a folyékony hajtóanyagok használatba vételét is. A tudós dolgozott űrállomsok, sőt, űrkolóniák és -városok tervein is, melyen a mesterséges gravitációt a létesítmény forgatásával kívánta biztosítani. Az első folyékony hajtóanyagú rakétákkal  R.H.Goddard amerikai proifesszor folytatott kísérleteket 1920-tól. Az első ilyen eszközt végül 1926-ban ő bocsáthatta fel. A Szovjetunióban is megkezdődtek az ilyen irányú kutatások, itt leginkább Sz. P. Koroljov nevét kell megemlítenünk. Ő vezette a '20-as évek második felében a GIRD (Gruppa Izucsenyija Reaktyivnovo Dvizsenyija, Rakétamozgást Tanulmányozó Csoport) nevű rakétafejlesztő csapatot, amelyen belül több folyékony és ún. hibrid meghajtású (szilárd űzemanyag és folyékony oxidálószer, vagy fordítva) rakéta építésében vehetett részt. Ennek azonban hamarosan vége szakadt: hamarosan komoly vetélytársra lelt V.P. Glusko személyében, aki nem nézte jó szemmel Koroiljov ténykedéseit. Ezért kihasználva az éppen aktuális belpolitikai helyzetet, feljelentette őt, amiért a folyékony meghajtású rakétákat részesítette előnyben az államilag támogatott szilárd üzemanyagúakkal szemben. Koroljovot el is ítélték "felforgató tevékenységéért", és szibériai munkatáborba küldték, ahol majdnem meg is halt. Később büntetését amolyan tudományos  rabszolgamunkára - ún. saraskára - változtatták, amelyen belül vezetője Glusko volt. 1957-ben az új vezetés elismerte a  Koroljovval szembeni igazságtalan bánásmódot.. Még ugyanebben az évben megalkotta az R-7 rakétatípust, mellyel már akár az USA-t is el lehetett volna érni atomtámadás céljából. Koroljov meggyőzte a vezetést, hogy a rakétát használják fel békés célra a Nemzetközi Geofizikai Év keretein belül. Úgy gondolta, hogy egy műhold felbocsátásával meg lehetne üzenni a világnak - és elsősorban az Egyesült Államoknak -  a szovjet katonai potenciált. Ez meg is történt 1957. október 4-én., amikor is a Szputnyik-1 lett a világ első műholdja. A szovjet lépés valóságos sokkot váltott ki az USA-ban, és a nép gyors válaszlépéseket követelt kormányától. Máris továbbmegyünk, de ahhoz, hogy a későbbi történéseket megértsük, vissza kell kanyarodnunk az időben. A helyszín Németország. A '40-es években itt is megalakul egy kis csoport, a VfR (Verein für Raumschiffahrt, Űrutazási Társaság), melynek hamarosan egy fiatal mérnök, W. von Braun lesz a vezetője. Mgkezdődik az A-rakétacsalád fejlesztése, melynek első tagja annyira elnyeri Hitler tetszését, hogy támogatni kezdi a kutatásokat. Később a VfR tagjait besorozzák, egy balti-tengeri szigetre, Peenemündébe költöztetik őket, programjukat pedig katonai célúnak nyílvánítják.Nem sokkal később megalkotják az A-4 rakétát, mely hamarosan V-2 (Vergeltungswaffe, Megtorlófegyver) néven válik ismertté. A háborút követően von Braun és számos társa az USA-ba kerül egy rakás V-2-vel együtt. A zsákmány másik részét a szovjetek viszik, ebből készítik az R-sorozatot. Von Braun és társai munkájának köszönhetően hamarosan megszületik a kétfokozatú V2/WAC Corporal rakéta, melyből később a Redstone és Juno nevű, űrkutatásra is használt rakéták is kifejlődnek. A "Szputnyik-sokkra" az amerikaiak von Braun tervét adták válaszul, melynek alapján megszületett az ABMA (Army Ballistic Missile Agency, a Hadsereg Ballisztikusfegyver Ügynöksége) által megalkotott Satellite 1958 Alpha műhold, melyet az 1958. október 1-én megalakult NASA Explorer-1-nek nevezett. Az eszköz a kudarcra ítélt Vanguard-1-et hivatott helyettesíteni.A műholdat viszonylag későn, 1958. január 31-én indították el. Ekkor a szovjetek már 2 műholddal rendelkeztek, a Szputnyik-2-t 1957. november 3-án bocsátották fel, Lajka kutyával a fedélzetén. Innentől kezdve mindkét hatalom célja az ember mielőbbi űrbe juttatása volt. Ebben ismételten a szovjetek tettek szert előnyre, hiszen 1961. április 12-én J.A. Gagarin  a Vosztok-1 (Kelet-1) fedélzetén elsőként kerülte mefg a Földet, repülése 108 perces volt. Ezt az amerikaiak csak 1961. május 5-én tudták megismételni A. Shephard repülésével (bár ez még csak ún. "űrugrás" volt, az űrhajós néhány száz kilométeres emelkedés után visszatért). 1962. február 20-án J. Glenn a Mercury-6 űrhajóval végre megtett egy teljes keringést. Ezután az űrkutatás története két különböző szálon futott, én megpróbálom bemutatni mindkettőt. Még 1961-ben az akkori amerikai elnök, J.F.Kennedy híres beszédében meghírdette az Apollo-programot, mely célul tűzte ki, hogy az USA még a '60-as évek vége előtt a szovjeteket megelőzve embert küld a Holdra. Ekkor egyébként a szovjetek - a különböző űrszondák és műholdak mellett - az emberes Mars-program megvalósítására koncentráltak. Koroljov 1957 óta tervezett marsűrhajókat (TMK, TMK-E,), sőt olyanokat is, melyekkel a Vénusz megközelítésével lehetett volna elérni a Vörös Bolygót (MaVR). Ám amikor tudomást szereztek az amerikai tervekről, ők is inkább a Hold meghódítására összpontosítottak. Megkezdődött a Hold-verseny ( a 3. ábrán a Times magazin korabeli címlapján egy ezzel kapcsolatos karikatúra látható). Míg az Apollo-program teljesen a nyílvánosság előtt folyt, addig a szovjet holdprogram titkos volt (ennek ellenére a 3. ábra tanúsága szerint az amerikaiak tudtak a programról - l. az UFO-k c. bejegyzésemet). Pontosabban programok... Ugyanis Koroljov N1-L3 rendszere mellett - mely sokban hasonlít az Apollo-Saturn rendszerre - V. Ny. Cselomej is tervezett saját Hold-projektet. Hosszú lenne a verseny  részleteit bemutatni, azért mégis megpróbálom röviden, de érthetően végigmenni rajta: a Vörös Hadsereg Koroljovot, míg Hruscsov akkori pártvezés Cselomejt támogatta (ez talán azért volt, mert Hruscsov fia Cselomejnek dolgozott). Koroljov terve zöld utat kapott, ám az N-1 minden tesztje robbanással végződött. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy a Hold-utazás Cselomej UR-500 rakétájával valósuljon meg, de erről vetélytársa - joggal -  hallani sem akart (ezt ma Proton-rakétaként ismerjük). Időközben az Apollo-program rohamtempóban haladt - nem számítva az Apollo-1 tragédiája utáni kezdeti megtorpanást. A NASA űrhajósai számos küldetés során tesztelték az űrhajót, és végezték el a holdutazás műveleteit. Éppen a Cselomej-Koroljov vita kellős közepén vették észre az oroszok, hogy jelentős lemaradásban vannak. Ezért a Párt utasítást adott a Hold-kerülő expedíciók előkészítésére. Ez volt a Zond-program (=Szonda), melynek során Cselomej L-1 jelű űrhajói repültek el nyolcszor a Holdig és vissza automatikus üzemmódban. Két alkalommal élőlények is utaztak a fedélzeten. Egy szonda képei olyan jó minőségűek lettek, hogy még az amerikaiak is azt hitték, alulmaradtak a versenyben. Megint egy másik Zond fedélzetéről pedig orosz nyelvű párbeszédet fogtak a NASA szakemberei, utólag kidrült, csak távközlési kísérletről volt szó. Valószínűleg e riadalmak hatására gyorsították fel az Apollo-programot.  A szovjeteknél is már 3 kétfős űrhajóscsoport várt az emberes holdkerülések elvégzésére, de nem kaptak utasítást. Addig halogatták a repülést, míg arra kaphatták fel a fejüket, hogy 1968. karácsonyán F. Borman, J. Lovell, és W.Anders elsőként kerülték meg kísérőnket az Apollo-8 küldetés keretében. Ekkor az oroszok legalább előbb stzerettek volna holdmintához jutni, de a Luna-15 mintavevő holdrobot egy holdfelszíni anomália, ún. mascon miatt lezuhant a Holdra, így az első holdmintákat az első emberek, N. Armstrong és E. Aldrin hozhatták haza (4. ábra). A Hold-csata lezárulta után mindkét hatalom visszatért a Föld körüli pályára, viszont az űrszondák egyre sikeresebbek lettek. A rövid kiruccanások helyét a gyakorlati tevékenység, és a hosszantartó repülések vették át.  1981-től megindult az amerikai űrrepülőgép-rendszerrel (Space Shuttle vagy teljes neve alapján STS) való űrutazások sorozata. Ilyen újrafelhasználható űrhajót az oroszok is megépítettek és teszteltek Buran (Hóvihar) néven 1988-ban, de a program anyagi problémák miatt félbemaradt. Mellette a Szaljut-űrállomásprogrammal biztosították az állandó, és egyre hosszabb emberi jelenlétet a világűrben, míg a NASA "csak" a Skylab-űrállomást működtette. A Szaljutokkal kapcsolatban meg kell említeni azt Almaz-projektet is, melyről részletesebben az Űrhadviselés c. sorozat 1. részében részletesebben is olvashattok. Már a Szaljut-program végén megkezdődött a Mir-űrállomás építése (=Béke). Ebben az időszakban kezdődött meg a távközlési, meteorológiai, navigációs és távérzékelési műholdhálózatok kiépítése, valamint a Világegyetem felderítése űrszondákkal és űrtávcsövekkel. Néhány ilyen "mérföldkő": Venyera-7 (1970, az 1. Vénusz-szonda a felszínen, szovjet), Viking-1/2 (amerikai Mars-szondák, felszíni és bolygókörüli mérések, 1975), Pioneer-10 (1. szonda a Jupiternél, amerikai, 1972), Voyager-2 (amerikai szonda az óriásbolygókhoz, 1977-től napjainkig), HST (amerikai/európai optikai űrtávcső, 1990),

Ez a roham máig folytatódik mindkét fronton, csak kissé másképp. Az amerikai emberes űrrepüléseket jelentősen visszavetette a Challenger 1986-os, és a Columbia űrrepülőgépek 2003-as tragédiája, így az a  döntés született, hogy az STS-rendszert 2010 végéig ki kell vonni a forgalomból. Akkor viszont már csak az orosz Szojuzok szállíthatnak űrhajósokat a Nemzetközi Űrállomásra (ISS, 6. ábra) . Az Obama kormányzat ezt is megoldotta: magáncégek kezébe kívánja adni - részben - ezt a feladatot a jövőben. Időközben pedig egyre több űrügynökség próbál embereket küldeni a világűrbe, elsősorban a Holdra, majd a Marsra is. Ez utóbbi azonban még a jövő zenéje...


Lásd még:

- Űrhajózási Lexikon
- Űrvilág Portál: http://www.urvilag.hu/ ,
valamint az oldal számos bejegyzése