A most következő bejegyzés az űrkorszak eddigi történetét hivatott összefoglalni. Természetesen egy ilyen rövid írásban ezt lehetetlen úgy megtenni, hogy akár csak egy-két mondat erejéig is, de mindenre kitérjek. Éppen ezért igyekeztem kihagyni a katonai, távközlési és egyéb alkalmazások bemutatását, így ezekkel itt tényleg csak érintőlegesen találkozhatunk. Remélem, cikkem hasznos lesz azon diákok számára, akik ezt a témát kapták pl. esszé kidolgozására.
Az ún. űrkorszak kezdete 1957. október 4-től datálható a Szputnyik-1 (1. ábra) felbocsátásával, de erről később (azt azonban már így az elején szeretném tisztázni, hogy űreszköz esetén beszélhetünk indításról, startról, felbocsátásról, esetleg fellövésről is, de kilövésről nem. Ez utóbbit hadászati eszközöknél lehet használni). Azonban számos előzményt meg lehet - és talán meg is kell - említeni, természetesen a teljesség igénye nélkül. A rakéták működési elvét, a hatás-ellenhatás vagy rakétaelvet először a görög Heron alkalmazta "gőzgépében" Kr. u. 62-ben. Ezután az egész felfedezés valahogyan feledfésbe merült - legalábbis Európában, hiszen a kínaiak 1000 körül már hadászati céllal is bevetettek lőporos rakétákat (először csak tüzijáték gyanánt használták). A rakéta kontinensünkön a 15. században jelenhetett meg. 1731-ben a nagy angol fizikus, Sir Isaac Newton leírta egy olyan sebességérték létét, mellyel haladva egy mozgó test Föld körüli pályára állhat (bár ő ezt még nem határozta meg). 1792-ben és 1799-ben Indiában a hadsereg a gyarmatosító angolok ellen alkalmazott a kínaiakéhoz hasonló rakétákat. Ezeket fejlesztette tovább később William Congreve az angolok részére. Az így megalkotott Congreve-röppenytyűket először 1806-ban, a napoleoni háborúk során vetették be. Megemlítendő még Martin Lajos neve is, aki az 1848-49-es szabadságharcban szerzett tapasztalatai alapján dolgozta ki a forgásstabilizált rakéta elméletét.
A következő jelentős lépés 1883-ban következett be, amikoris K.E. Ciolkovszkij elméleti síkon bebizonyította, hogy az ember világűrbe juttatására csak a rakéta alkalmas. 1903-ban írta le az azóta csak Ciolkovszkij-képletként megnevezett összefüggést, melyet a rakéták sebességének és egyéb paramétereinek kiszámítására alkalmaznak. Kiszámította a Newton által már korábban megjósolt ún. 1. kozmikus sebesség értékét, mely 7,9 km/s-nak adódott. Felismerte, hogy ennek elérésére csak egy többlépcsős rakéta alkalmas. Felvetette a folyékony hajtóanyagok használatba vételét is. A tudós dolgozott űrállomsok, sőt, űrkolóniák és -városok tervein is, melyen a mesterséges gravitációt a létesítmény forgatásával kívánta biztosítani. Az első folyékony hajtóanyagú rakétákkal R.H.Goddard amerikai proifesszor folytatott kísérleteket 1920-tól. Az első ilyen eszközt végül 1926-ban ő bocsáthatta fel. A Szovjetunióban is megkezdődtek az ilyen irányú kutatások, itt leginkább Sz. P. Koroljov nevét kell megemlítenünk. Ő vezette a '20-as évek második felében a GIRD (Gruppa Izucsenyija Reaktyivnovo Dvizsenyija, Rakétamozgást Tanulmányozó Csoport) nevű rakétafejlesztő csapatot, amelyen belül több folyékony és ún. hibrid meghajtású (szilárd űzemanyag és folyékony oxidálószer, vagy fordítva) rakéta építésében vehetett részt. Ennek azonban hamarosan vége szakadt: hamarosan komoly vetélytársra lelt V.P. Glusko személyében, aki nem nézte jó szemmel Koroiljov ténykedéseit. Ezért kihasználva az éppen aktuális belpolitikai helyzetet, feljelentette őt, amiért a folyékony meghajtású rakétákat részesítette előnyben az államilag támogatott szilárd üzemanyagúakkal szemben. Koroljovot el is ítélték "felforgató tevékenységéért", és szibériai munkatáborba küldték, ahol majdnem meg is halt. Később büntetését amolyan tudományos rabszolgamunkára - ún. saraskára - változtatták, amelyen belül vezetője Glusko volt. 1957-ben az új vezetés elismerte a Koroljovval szembeni igazságtalan bánásmódot.. Még ugyanebben az évben megalkotta az R-7 rakétatípust, mellyel már akár az USA-t is el lehetett volna érni atomtámadás céljából. Koroljov meggyőzte a vezetést, hogy a rakétát használják fel békés célra a Nemzetközi Geofizikai Év keretein belül. Úgy gondolta, hogy egy műhold felbocsátásával meg lehetne üzenni a világnak - és elsősorban az Egyesült Államoknak - a szovjet katonai potenciált. Ez meg is történt 1957. október 4-én., amikor is a Szputnyik-1 lett a világ első műholdja. A szovjet lépés valóságos sokkot váltott ki az USA-ban, és a nép gyors válaszlépéseket követelt kormányától. Máris továbbmegyünk, de ahhoz, hogy a későbbi történéseket megértsük, vissza kell kanyarodnunk az időben. A helyszín Németország. A '40-es években itt is megalakul egy kis csoport, a VfR (Verein für Raumschiffahrt, Űrutazási Társaság), melynek hamarosan egy fiatal mérnök, W. von Braun lesz a vezetője. Mgkezdődik az A-rakétacsalád fejlesztése, melynek első tagja annyira elnyeri Hitler tetszését, hogy támogatni kezdi a kutatásokat. Később a VfR tagjait besorozzák, egy balti-tengeri szigetre, Peenemündébe költöztetik őket, programjukat pedig katonai célúnak nyílvánítják.Nem sokkal később megalkotják az A-4 rakétát, mely hamarosan V-2 (Vergeltungswaffe, Megtorlófegyver) néven válik ismertté. A háborút követően von Braun és számos társa az USA-ba kerül egy rakás V-2-vel együtt. A zsákmány másik részét a szovjetek viszik, ebből készítik az R-sorozatot. Von Braun és társai munkájának köszönhetően hamarosan megszületik a kétfokozatú V2/WAC Corporal rakéta, melyből később a Redstone és Juno nevű, űrkutatásra is használt rakéták is kifejlődnek. A "Szputnyik-sokkra" az amerikaiak von Braun tervét adták válaszul, melynek alapján megszületett az ABMA (Army Ballistic Missile Agency, a Hadsereg Ballisztikusfegyver Ügynöksége) által megalkotott Satellite 1958 Alpha műhold, melyet az 1958. október 1-én megalakult NASA Explorer-1-nek nevezett. Az eszköz a kudarcra ítélt Vanguard-1-et hivatott helyettesíteni.A műholdat viszonylag későn, 1958. január 31-én indították el. Ekkor a szovjetek már 2 műholddal rendelkeztek, a Szputnyik-2-t 1957. november 3-án bocsátották fel, Lajka kutyával a fedélzetén. Innentől kezdve mindkét hatalom célja az ember mielőbbi űrbe juttatása volt. Ebben ismételten a szovjetek tettek szert előnyre, hiszen 1961. április 12-én J.A. Gagarin a Vosztok-1 (Kelet-1) fedélzetén elsőként kerülte mefg a Földet, repülése 108 perces volt. Ezt az amerikaiak csak 1961. május 5-én tudták megismételni A. Shephard repülésével (bár ez még csak ún. "űrugrás" volt, az űrhajós néhány száz kilométeres emelkedés után visszatért). 1962. február 20-án J. Glenn a Mercury-6 űrhajóval végre megtett egy teljes keringést. Ezután az űrkutatás története két különböző szálon futott, én megpróbálom bemutatni mindkettőt. Még 1961-ben az akkori amerikai elnök, J.F.Kennedy híres beszédében meghírdette az Apollo-programot, mely célul tűzte ki, hogy az USA még a '60-as évek vége előtt a szovjeteket megelőzve embert küld a Holdra. Ekkor egyébként a szovjetek - a különböző űrszondák és műholdak mellett - az emberes Mars-program megvalósítására koncentráltak. Koroljov 1957 óta tervezett marsűrhajókat (TMK, TMK-E,), sőt olyanokat is, melyekkel a Vénusz megközelítésével lehetett volna elérni a Vörös Bolygót (MaVR). Ám amikor tudomást szereztek az amerikai tervekről, ők is inkább a Hold meghódítására összpontosítottak. Megkezdődött a Hold-verseny ( a 3. ábrán a Times magazin korabeli címlapján egy ezzel kapcsolatos karikatúra látható). Míg az Apollo-program teljesen a nyílvánosság előtt folyt, addig a szovjet holdprogram titkos volt (ennek ellenére a 3. ábra tanúsága szerint az amerikaiak tudtak a programról - l. az UFO-k c. bejegyzésemet). Pontosabban programok... Ugyanis Koroljov N1-L3 rendszere mellett - mely sokban hasonlít az Apollo-Saturn rendszerre - V. Ny. Cselomej is tervezett saját Hold-projektet. Hosszú lenne a verseny részleteit bemutatni, azért mégis megpróbálom röviden, de érthetően végigmenni rajta: a Vörös Hadsereg Koroljovot, míg Hruscsov akkori pártvezés Cselomejt támogatta (ez talán azért volt, mert Hruscsov fia Cselomejnek dolgozott). Koroljov terve zöld utat kapott, ám az N-1 minden tesztje robbanással végződött. Ezért a vezetés úgy döntött, hogy a Hold-utazás Cselomej UR-500 rakétájával valósuljon meg, de erről vetélytársa - joggal - hallani sem akart (ezt ma Proton-rakétaként ismerjük). Időközben az Apollo-program rohamtempóban haladt - nem számítva az Apollo-1 tragédiája utáni kezdeti megtorpanást. A NASA űrhajósai számos küldetés során tesztelték az űrhajót, és végezték el a holdutazás műveleteit. Éppen a Cselomej-Koroljov vita kellős közepén vették észre az oroszok, hogy jelentős lemaradásban vannak. Ezért a Párt utasítást adott a Hold-kerülő expedíciók előkészítésére. Ez volt a Zond-program (=Szonda), melynek során Cselomej L-1 jelű űrhajói repültek el nyolcszor a Holdig és vissza automatikus üzemmódban. Két alkalommal élőlények is utaztak a fedélzeten. Egy szonda képei olyan jó minőségűek lettek, hogy még az amerikaiak is azt hitték, alulmaradtak a versenyben. Megint egy másik Zond fedélzetéről pedig orosz nyelvű párbeszédet fogtak a NASA szakemberei, utólag kidrült, csak távközlési kísérletről volt szó. Valószínűleg e riadalmak hatására gyorsították fel az Apollo-programot. A szovjeteknél is már 3 kétfős űrhajóscsoport várt az emberes holdkerülések elvégzésére, de nem kaptak utasítást. Addig halogatták a repülést, míg arra kaphatták fel a fejüket, hogy 1968. karácsonyán F. Borman, J. Lovell, és W.Anders elsőként kerülték meg kísérőnket az Apollo-8 küldetés keretében. Ekkor az oroszok legalább előbb stzerettek volna holdmintához jutni, de a Luna-15 mintavevő holdrobot egy holdfelszíni anomália, ún. mascon miatt lezuhant a Holdra, így az első holdmintákat az első emberek, N. Armstrong és E. Aldrin hozhatták haza (4. ábra). A Hold-csata lezárulta után mindkét hatalom visszatért a Föld körüli pályára, viszont az űrszondák egyre sikeresebbek lettek. A rövid kiruccanások helyét a gyakorlati tevékenység, és a hosszantartó repülések vették át. 1981-től megindult az amerikai űrrepülőgép-rendszerrel (Space Shuttle vagy teljes neve alapján STS) való űrutazások sorozata. Ilyen újrafelhasználható űrhajót az oroszok is megépítettek és teszteltek Buran (Hóvihar) néven 1988-ban, de a program anyagi problémák miatt félbemaradt. Mellette a Szaljut-űrállomásprogrammal biztosították az állandó, és egyre hosszabb emberi jelenlétet a világűrben, míg a NASA "csak" a Skylab-űrállomást működtette. A Szaljutokkal kapcsolatban meg kell említeni azt Almaz-projektet is, melyről részletesebben az Űrhadviselés c. sorozat 1. részében részletesebben is olvashattok. Már a Szaljut-program végén megkezdődött a Mir-űrállomás építése (=Béke). Ebben az időszakban kezdődött meg a távközlési, meteorológiai, navigációs és távérzékelési műholdhálózatok kiépítése, valamint a Világegyetem felderítése űrszondákkal és űrtávcsövekkel. Néhány ilyen "mérföldkő": Venyera-7 (1970, az 1. Vénusz-szonda a felszínen, szovjet), Viking-1/2 (amerikai Mars-szondák, felszíni és bolygókörüli mérések, 1975), Pioneer-10 (1. szonda a Jupiternél, amerikai, 1972), Voyager-2 (amerikai szonda az óriásbolygókhoz, 1977-től napjainkig), HST (amerikai/európai optikai űrtávcső, 1990), Lásd még:
- Űrhajózási Lexikon
- Űrvilág Portál: http://www.urvilag.hu/ ,
valamint az oldal számos bejegyzése
Ennek alapján indulhatott el az '50-es években az X-sorozat, melynek során rakétarepülőgépek tesztjére került sor. A programban az USAF mellett a NASA is részt vett és vesz a mai napig. A széria számos tagját a NASA fejleszti, vagy legalábbis annak megrendelésére fejlesztik. Ilyen pl. a Lockheed-féle VentureStar (X-33), vagy a NASA irányítása alatt kifejlesztett és tesztelt Hyper-X (X-43). E két eszközről külön bejegyzést lehetne írni, így ezek ismertetését inkább tényleg későbbre hagynám (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hyper-X-nek csak egy "A" indexszel ellátott makettjét próbálták ki 2004. november 16-án, de azt sikerrel). Na de térjünk vissza a főtémához! Az X-sorozat számos tagját kipróbálták akkoriban, de mindezek közül az X-20, más néven Dynamic Soaring (Dinamikus Szárnyaló) - vagy Dyna-Soar - bizonyult a legígéretesebbnek (2.kép). Az USAF által irányított projekt több részből állt, de mindegyikük közös célja egy többlépcsős rakétával - pl. Titan - indítandó szuborbitális űrsikló megalkotása lett volna. A kezdeti tervek egy 100 km-es magasságot elérő űreszközről szóltak, majd ennek továbbfejlesztéseként született meg később az X-20A és -B eszközök terve. Ennek alapján egy 14,5 m hosszúságú, 6,34 m fesztávolságú és -üzemanyaggal együtt - 10,125 tonnás jármű jöhetett volna létre (A-változat esetén). Utóbbi már valódi űrrepülőgép lett volna, mellyel műholdak vizsgálatát, szükség esetén megsemmisítését lehetett volna elvégezni. E feladatot pilóta mögött helyet foglaló űrhajós űrsétával tehette volna meg. Továbbá felderítő feladatok, sőt nukleáris bomba ledobása is szerepelhetett volna egy-egy bevetés során. A leghaladóbb elképzelés az X-20X nyomán adódott, melynél a jármű befogadóképességét 4 főre növelték, méretei is megnőttek. Így tulajdonképen alternatívát jelentett a Geminikkel szemben egy űrállomás kiszolgálására. A űreszköz így képességeit tekintve hasonló volt a 2003-as Orbital Space Plane (OSP, 3.kép) vagy a Lockheed-féle Crew Exploration Vehicle (CEV, 4.kép) rendszerekhez, melyeket a mai űrsikló-flotta alternatívájaként javasoltak a NASA számára. Ennek ellenére a programot 1963-ban törölte Robert McNamara akkori védelmi miniszter, helyette indult meg a MOL fejlesztése.
